Kedves Liam!
Rég nem beszéltünk. Évek teltek el azóta, hogy láttam volna az arcod. Évtizedek, hogy beszéltünk volna. Mégis, minden nap gondoltam Rád. Minden gondolatom körülötted forgott. Bármit csináltam a közös emlékeink jutottak eszembe. Mennyiszer sírtam utánad…
Mindenre emlékszem Veled kapcsolatban, bármilyen öreg vagyok. A memóriám egyre csak lyukacsosodik. Egyre több dolgot felejtek el, dátumokat, neveket, arcokat. De Te élesen megmaradtál az elmémben. Szeretlek. A megismerkedésünk óta. És mindig szeretni foglak. Odaát is.
Haldoklom. Érzem. Mindenki biztat hogy csak egy túlélhető szívroham volt megint, már kettőn túl vagyok, ezt is átvészelem. Az orvosok is bizakodnak. Azt mondják, erős szívem van. De tévednek. Elfáradt. Elfáradt abba, hogy minden nap Érted dobogott, de Te meg sem hallottad. Elfáradt az összes fájdalomba, amit egymásnak okoztunk. A hamis mosolyokba, a hazugságokba. Elfáradt a vágyakozásba.
Abban reménykedem, hogy ha a földi történetünk véget ér, akkor valahol máshol elkezdődik egy új. Szenvedés és kín nélkül. Hogy együtt lehetünk majd. Ezek valószínűleg lehetetlen remények. Valószínűleg rájöttél, hogy csak egy kis botlás voltam az életedben. Hogy a szerelmünk csak egy rövid kaland volt. Biztosan ezt gondolod.
Bárcsak én is ezt tehetném. De nem, nekem Te voltál a nagy Ő. A nagy szerelem, az egyetlen. A Te mosolyod világította be a napjaim. A Te szavaid éltettek. A bókjaidból táplálkoztam. Neked hála hittem először magam különlegesnek. Mert az vagyok. Mert szerettél. Túl okos vagy ahhoz, hogy egy senkibe szeress bele. Ez a gondolat vigasztal Senki más nem tudta elhitetni velem, hogy érek valamit.
Emlékszel, amikor az angyali hangodon a Little Thingset énekelted nekem? Átköltötted. Rólam szólt. Az én hibáimról énekeltél. Egy réten voltunk. A közeli patak csobogása elhallatszott hozzánk. Az erdőben susogó szél, ami a virágokat is táncoltatta nekünk fújt. Minden kivirult, amikor a közelben voltál. Miközben hallgattalak azt hittem az egész menny veled dalol, de nem, csak Te voltál. Hangszer sem volt nálad. Azt hiszem nem mondtam neked el elégszer milyen gyönyörű hangod van!
Olyan tökéletes voltál. Gyönyörűen néztél ki. És valahányszor ezt elmondtam ezt neked, csak mosolyogtál. Nem érdekelt, hogy ez esetleg csorbíthatja a férfiasságod, csak örültél, hogy tetszel nekem. Mindig azt válaszoltad „Nálad nem gyönyörűbb”. A fülembe súgtad. Én elpirultam, Te pedig nyomtál egy nedves puszit a nyakamra és elvigyorodtál. Nem tudok szebb dolgot elképzelni az arcodnál, mint amikor mosolyogtál. A szemeid fénylettek, mint a csillagok. A ráncok megindultak különböző irányokba a szád pedig felfelé görbült. Minden életre kelt ilyenkor, csak Érted.
Bárcsak én is ezt tehetném. De nem, nekem Te voltál a nagy Ő. A nagy szerelem, az egyetlen. A Te mosolyod világította be a napjaim. A Te szavaid éltettek. A bókjaidból táplálkoztam. Neked hála hittem először magam különlegesnek. Mert az vagyok. Mert szerettél. Túl okos vagy ahhoz, hogy egy senkibe szeress bele. Ez a gondolat vigasztal Senki más nem tudta elhitetni velem, hogy érek valamit.
Emlékszel, amikor az angyali hangodon a Little Thingset énekelted nekem? Átköltötted. Rólam szólt. Az én hibáimról énekeltél. Egy réten voltunk. A közeli patak csobogása elhallatszott hozzánk. Az erdőben susogó szél, ami a virágokat is táncoltatta nekünk fújt. Minden kivirult, amikor a közelben voltál. Miközben hallgattalak azt hittem az egész menny veled dalol, de nem, csak Te voltál. Hangszer sem volt nálad. Azt hiszem nem mondtam neked el elégszer milyen gyönyörű hangod van!
Olyan tökéletes voltál. Gyönyörűen néztél ki. És valahányszor ezt elmondtam ezt neked, csak mosolyogtál. Nem érdekelt, hogy ez esetleg csorbíthatja a férfiasságod, csak örültél, hogy tetszel nekem. Mindig azt válaszoltad „Nálad nem gyönyörűbb”. A fülembe súgtad. Én elpirultam, Te pedig nyomtál egy nedves puszit a nyakamra és elvigyorodtál. Nem tudok szebb dolgot elképzelni az arcodnál, mint amikor mosolyogtál. A szemeid fénylettek, mint a csillagok. A ráncok megindultak különböző irányokba a szád pedig felfelé görbült. Minden életre kelt ilyenkor, csak Érted.
De a kapcsolatunk végére már nem mosolyogtál. A szemeid nem csillogtak, az arcod pedig egy kifejezéstelen maszkba kövült. Utáltalak így látni. Remélem, ha odaát találkozunk, a végtelen réteken újra nevetni fogsz! Megfogod a kezem, magadhoz szorítasz, én pedig a nyakadhoz bújhatok az arcommal. Mindig azt mondtad én adom a legjobb öleléseket. Én pedig örömmel öleltelek meg újra és újra, hogy bizonyítsam ezt. És amikor majd újra megölelhetlek a hajladozó fűszálak között állva, a nap le fog menni, mi eldőlünk a virágok között, és ha már csak a Hold világít, boldogok leszünk. Boldogabbak, mint itt valaha is lehettünk.
De ebben a pillanatban azt remélem, hogy megtaláltad azt, aki boldoggá tesz. Mert én nem tudtalak.
Biztos most is gyönyörű vagy. Felettem eljárt az idő. Már nem kell világosabbra festenem a hajam, bár Te jobban szeretted az eredeti hajszínem, már soha többé nem fogod látni az ősz tincsektől. Az arcom is megöregedett, tele vagyok ráncokkal. Theo azt mondja, így még szomorúbbnak tűnök.
Te biztosan virulsz. Neked mindegy, hogy milyen színű a hajad, vagy a bőröd mennyire simul a húsodhoz. Te mindenhogy tökéletes vagy.
Annyira hiányzol és félek, hogy soha többé nem foglak már látni. Ezért szeretném elmesélni. Elmesélni, hogy én hogy éltem meg a történteket és, hogy mi történt velem miután útjaink elváltak.
Jól emlékszem az első találkozásunkra, a mai napig elmosolyodom rajta.
A Táborban történt, Te a büféhez tartó sor elején álltál és megvetted az utolsó szendvicset, amire én pályáztam. Órák óta nem ettem semmit, ismered régen mennyit ettem, és unatkoztam. Nem volt mit csinálnunk, csak az idegőrlő várakozással tudtunk foglalkozni. Arra a szendvicsre, abban a pillanatban mindennél jobban szükségem volt, hogy felpezsdítsen, Te pedig egyszerűen megvetted. Előttem álltál a sorban, de az arcodat nem láthattam. Csalódottságomban hangosan felnyögtem és már épp elkezdtem gondolkodni mit vegyek meg akkor.
Te hirtelen megfordultál, a barna szemeid összekapcsolódtak az enyéimmel és halványan elmosolyodtál
„Te is ezt a szendvicset kérted volna?” Meglepődötten ám hevesen bólogattam mire felnevettél. A hangod csilingelve szállt az aulában én pedig elbűvölve figyeltelek.
„Ha gondolod, elfelezhetjük”
A sorból elvonulva leültünk egy kihelyezett kanapéra én pedig árgus szemekkel figyeltem, hogy milyen pontosan felezed el a zsemlét. Azt hiszem sosem láttalak pontosan elosztani egy ételt, de olyanra sem emlékszem, hogy a kisebbet adtad volna nekem. A nagyobbat felém nyújtva kezdted a tiedet enni, én pedig, mint egy kiéheztetett farkas vetettem magam a saját adagomra, miközben egy köszönet teljes pillantás lövelltem feléd.
Jó lenne, ha megmaradt volna valami abból a délutánból, a szalvéta vagy a blokk, amit kaptál a büfében, de sajnos nem.
Órákon át beszélgettünk, rá vettük egymást, hogy mutassuk meg a hangunkat egymásnak. Te kezdted. Az I’m yours-t énekelted Jason Mraztól. Ahogy a csodálatos hangodat hallgattam elment az önbizalmam attól, hogy én is megmutassam, amit tudok. Sosem értem fel az angyali hangod mellé, persze, hogy már akkor is megijedtem. Sokáig könyörögtél, míg elkezdtem szinte motyogva az akkori kedvenc számom.
zene
Nagy mázlim volt, hogy Te, Te vagy, mivel más előtt nem biztos, hogy a legjobb megoldás lett volna Justin Biebert énekelni. De Te nem nevettél ki, sőt bátorításképpen egy darabig velem énekeltél, amíg megjött az önbizalmam.
Biztos vagyok benne, hogy miután átnyújtottad a fél szendvicset bemutatkoztál, de egyszerűen nem jutott eszembe a neved. Egész Tábor alatt kerestelek, de nem láttam az arcod a napig. A napig, amikor összeraktak minket.
A fellépésem szörnyű volt, azt viszont nem értettem Téged miért nem engedtek tovább. Amikor a sorban álltunk a színpadon felismertelek. Először is magamnak szurkoltam. De ahogy egyre fogytak a felolvasásra váró nevek egyre kevésbé éreztem, hogy tovább jutok. Mielőtt kimondták volna az utolsó nevet, azért imádkoztam, hogy Te juss tovább. Hogy teljesüljenek az álmaid. Mert megérdemelted volna. És amikor kifele jövet láttalak sírni csak még jobban összetörtem.
Ott álltunk a tömegben Te pedig biztatóan rám mosolyogtál, majd felolvasták a nevedet. Kiálltál a többiek közül. Téged követet három másik fiú és négy lány. Végül az én nevem is felolvasták én pedig köröm rágva álltam melléd. Hirtelen közelebb hajoltál hozzám és a fülembe súgtad.
A sorból elvonulva leültünk egy kihelyezett kanapéra én pedig árgus szemekkel figyeltem, hogy milyen pontosan felezed el a zsemlét. Azt hiszem sosem láttalak pontosan elosztani egy ételt, de olyanra sem emlékszem, hogy a kisebbet adtad volna nekem. A nagyobbat felém nyújtva kezdted a tiedet enni, én pedig, mint egy kiéheztetett farkas vetettem magam a saját adagomra, miközben egy köszönet teljes pillantás lövelltem feléd.
Jó lenne, ha megmaradt volna valami abból a délutánból, a szalvéta vagy a blokk, amit kaptál a büfében, de sajnos nem.
Órákon át beszélgettünk, rá vettük egymást, hogy mutassuk meg a hangunkat egymásnak. Te kezdted. Az I’m yours-t énekelted Jason Mraztól. Ahogy a csodálatos hangodat hallgattam elment az önbizalmam attól, hogy én is megmutassam, amit tudok. Sosem értem fel az angyali hangod mellé, persze, hogy már akkor is megijedtem. Sokáig könyörögtél, míg elkezdtem szinte motyogva az akkori kedvenc számom.
zene
Nagy mázlim volt, hogy Te, Te vagy, mivel más előtt nem biztos, hogy a legjobb megoldás lett volna Justin Biebert énekelni. De Te nem nevettél ki, sőt bátorításképpen egy darabig velem énekeltél, amíg megjött az önbizalmam.
Biztos vagyok benne, hogy miután átnyújtottad a fél szendvicset bemutatkoztál, de egyszerűen nem jutott eszembe a neved. Egész Tábor alatt kerestelek, de nem láttam az arcod a napig. A napig, amikor összeraktak minket.
A fellépésem szörnyű volt, azt viszont nem értettem Téged miért nem engedtek tovább. Amikor a sorban álltunk a színpadon felismertelek. Először is magamnak szurkoltam. De ahogy egyre fogytak a felolvasásra váró nevek egyre kevésbé éreztem, hogy tovább jutok. Mielőtt kimondták volna az utolsó nevet, azért imádkoztam, hogy Te juss tovább. Hogy teljesüljenek az álmaid. Mert megérdemelted volna. És amikor kifele jövet láttalak sírni csak még jobban összetörtem.
Ott álltunk a tömegben Te pedig biztatóan rám mosolyogtál, majd felolvasták a nevedet. Kiálltál a többiek közül. Téged követet három másik fiú és négy lány. Végül az én nevem is felolvasták én pedig köröm rágva álltam melléd. Hirtelen közelebb hajoltál hozzám és a fülembe súgtad.
„Ha most nem téged akarnak visszavinni az angyali hangod miatt a mennybe, akkor ezután megeszünk egy szendvicset, rendben? Nem lesz semmi baj.”
Mintha fecskendővel lövellték volna belém a pozitivitásod letöröltem a könnyeim és rád mosolyogtam. Csendben elkezdtünk a színpad felé sétálni a többiekkel, amikor egy morgást hallottunk.
„Ez kínzás, azért visznek minket vissza, hogy nézzék, ahogy sírunk.” - Harry volt az, bár én akkor még nem ismertem.
„Ez kínzás, azért visznek minket vissza, hogy nézzék, ahogy sírunk.” - Harry volt az, bár én akkor még nem ismertem.
Louis állt mellette és lágyan végig simította a karját
„Ne aggódj már.”
Zayn is megszólalt.
„Műsor a sírásunkból…”
Halkan felkuncogtunk és egymásra néztünk öten. Talán már akkor tudtuk, hogy nem ma látjuk egymást utoljára.
Felmentünk a színpadra ahonnan kevesebb, mint egy órája remények nélkül kullogtunk le és új láng gyulladt bennünk: Talán még nincs vége mindennek!
Miután kimondták, hogy egy csapat vagyunk, a szívem szárnyalt. Az első percektől te voltál a legjobb barátom. Hogy összeszokjunk, minden időnket együtt töltöttük öten, de végig volt egy kis burok kettőnk körül, amikor csak egymással foglalkoztunk.
Azt hiszem akkor voltunk mi ketten a legboldogabbak huzamosabb ideig. Szerelem nélkül.
Ahogy teltek a hetek egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, majd az első élőadás után egy hatalmas fordulat történt. Én már be voltam csiccsentve, de Te nem ihattál, viszont a továbbjutásunk örömétől ugyanolyan mámorban úsztál, mint mi. Miközben egy sarokban beszélgettünk elindult egy JB szám, az, amelyiket még neked énekeltem a kanapén. Hirtelen magadhoz húztál, levegő is alig maradt köztünk és elkezdtél a csípőddel ringatózni miközben engem biztattál a táncra, de én a meglepődöttségtől lefagytam. Még közelebb hajoltál hozzám az arcoddal, már csak centik maradtak közöttünk
„Engedd el magad kicsi Ni” huncutul elvigyorodtál és ahogy a forró leheleted megcsapott az amúgy is fülledt helyen azt hittem felrobbanok. Érezni akartam a nyelvedet enyém ellen, magamhoz akartam szorítani testedet és el nem engedni azt. De egy másik felem, amelyik egyelőre erősebb volt, kiabált a fejembe, hogy ez teljességgel helytelen. Azt hiszem Te is vívódhattál, mert a szádat rágtad és leszorítottad a szemeid, ám hirtelen döntöttél, mert telt ajkaidat az enyéimhez nyomtad.
Óvatos mozgással próbáltál reagálást kicsikarni belőlem, amit meg is kaptál azzal, hogy a nyelvemet átcsúsztattam hozzád és táncra hívtam. Nem tudom, hogy meddig tartott; egy percig vagy egy óráig, mindenesetre nekem egy örökkévalóságnyi boldogság volt. Amikor levegőhiány miatt elváltunk és lihegve egymásra néztünk mindkettőnk szemében bizonytalanság csillogott: mi lesz ezután?
A következő egy hétben alig szóltunk egymáshoz zavarunkban és próbáltuk kerülni egymást, ami nem igazán sikerült tekintve a napi 5 órás próbákat, és hogy egy szobában laktunk. A második fellépésünk előtti tíz percben Louis sarokba szorított minket az öltözőben
„Ebben a pillanatban nem érdekel, mi bajotok van. Hogy miért vagytok hidegek egymással, ezzel szemben néha egymáson felejtitek a szemeteket és a szátokat rágva elmerengtek. Azt majd holnap fogjátok elmondani nekem, de szeretném, ha éneklés közben felszabadulnátok!”- mondta.
Mi elpirulva összepillantottunk és bólintottunk egy aprót.
(fellépés)
Ahogy kimentünk a színpadra és te elkezdtél énekelni a tökéletes hangodon, megnyugodtam és Zaynnel nevetve kezdtünk el táncolni, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót csinálni.
Amikor kiléptünk a mikrofonállványok mögül te a barnával helyet cserélve mellém álltál, a szívverésem pedig felgyorsult.
Éneklés közben egyszer sem néztem Rád, majd a szám végeztével a mentorok kritikája alatt a vállamra tett kezedet figyelmen kívül hagyva mosolyogtam többiekkel együtt. Amikor Simon elkezdett beszélni és Te magadhoz húztál, egy pillanatra megfeszültem majd Rád néztem. Fél másodpercig tartott, de ez alatt a kék elmerült a barnában és én halványan elpirultam.
Levonultunk a színpadról nevetések közepette és a backstage-ben elkezdtünk aggódni. Elég jók voltunk a tovább jutáshoz?
Te halkan behúztál a wc-be és ránk zártad azt, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.
„Ron, ugye megmentesz?”- súgtad a fülembe, én pedig újra elpirultam.
Az elején nem tudtuk mit kéne csinálnunk, majd egyszerűen úgy döntöttünk, hogy olyanok leszünk, mint mindig. Rengeteget nevettünk aznap. Ragaszkodtál ahhoz, hogy Te fizethess, mindig is igazi úriember voltál. Ahogy elindultunk hazafele beleütköztünk az első problémánkba. Szerettünk volna megfogni egymás kezét, de nem tehettük meg nyilvánosan. Ott álltunk egymással szemben és próbáltuk ezt úgy megfogalmazni, hogy ne bántsuk meg egymást.
Szorosan egymás mellett mentünk, hogy legalább ezzel kárpótolhassuk. Haza értünk. Otthonnak neveztük azt a szobát, amit megosztottunk egymással a showk alatt, mert boldogan tértünk oda be.
Haza értünk, neked pedig menned kellett gyakorolni. Az énektanárunk hetente egyszer külön-külön gyakorolt velünk, míg a többi próba bandában volt. A szobánk ajtaja előtt meg akartál csókolni, de én elhúzódtam mire te szomorúan néztél rám.
„Csak a harmadik randi után szoktam csókolózni”- magyarázkodtam.
„De hát már csókolóztunk. Ráadásul kétszer.”
Összehúztam a szemem és elgondolkodtam
„Nem baj, nincs csók!”
„Légyszi légyszi.”
„Na, menj énekórára!” - Ráztam meg a fejem.
Mosolyogva nyomtál egy puszit a homlokomra.
Zayn is megszólalt.
„Műsor a sírásunkból…”
Halkan felkuncogtunk és egymásra néztünk öten. Talán már akkor tudtuk, hogy nem ma látjuk egymást utoljára.
Felmentünk a színpadra ahonnan kevesebb, mint egy órája remények nélkül kullogtunk le és új láng gyulladt bennünk: Talán még nincs vége mindennek!
Miután kimondták, hogy egy csapat vagyunk, a szívem szárnyalt. Az első percektől te voltál a legjobb barátom. Hogy összeszokjunk, minden időnket együtt töltöttük öten, de végig volt egy kis burok kettőnk körül, amikor csak egymással foglalkoztunk.
Azt hiszem akkor voltunk mi ketten a legboldogabbak huzamosabb ideig. Szerelem nélkül.
Ahogy teltek a hetek egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz, majd az első élőadás után egy hatalmas fordulat történt. Én már be voltam csiccsentve, de Te nem ihattál, viszont a továbbjutásunk örömétől ugyanolyan mámorban úsztál, mint mi. Miközben egy sarokban beszélgettünk elindult egy JB szám, az, amelyiket még neked énekeltem a kanapén. Hirtelen magadhoz húztál, levegő is alig maradt köztünk és elkezdtél a csípőddel ringatózni miközben engem biztattál a táncra, de én a meglepődöttségtől lefagytam. Még közelebb hajoltál hozzám az arcoddal, már csak centik maradtak közöttünk
„Engedd el magad kicsi Ni” huncutul elvigyorodtál és ahogy a forró leheleted megcsapott az amúgy is fülledt helyen azt hittem felrobbanok. Érezni akartam a nyelvedet enyém ellen, magamhoz akartam szorítani testedet és el nem engedni azt. De egy másik felem, amelyik egyelőre erősebb volt, kiabált a fejembe, hogy ez teljességgel helytelen. Azt hiszem Te is vívódhattál, mert a szádat rágtad és leszorítottad a szemeid, ám hirtelen döntöttél, mert telt ajkaidat az enyéimhez nyomtad.
Óvatos mozgással próbáltál reagálást kicsikarni belőlem, amit meg is kaptál azzal, hogy a nyelvemet átcsúsztattam hozzád és táncra hívtam. Nem tudom, hogy meddig tartott; egy percig vagy egy óráig, mindenesetre nekem egy örökkévalóságnyi boldogság volt. Amikor levegőhiány miatt elváltunk és lihegve egymásra néztünk mindkettőnk szemében bizonytalanság csillogott: mi lesz ezután?
A következő egy hétben alig szóltunk egymáshoz zavarunkban és próbáltuk kerülni egymást, ami nem igazán sikerült tekintve a napi 5 órás próbákat, és hogy egy szobában laktunk. A második fellépésünk előtti tíz percben Louis sarokba szorított minket az öltözőben
„Ebben a pillanatban nem érdekel, mi bajotok van. Hogy miért vagytok hidegek egymással, ezzel szemben néha egymáson felejtitek a szemeteket és a szátokat rágva elmerengtek. Azt majd holnap fogjátok elmondani nekem, de szeretném, ha éneklés közben felszabadulnátok!”- mondta.
Mi elpirulva összepillantottunk és bólintottunk egy aprót.
(fellépés)
Ahogy kimentünk a színpadra és te elkezdtél énekelni a tökéletes hangodon, megnyugodtam és Zaynnel nevetve kezdtünk el táncolni, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót csinálni.
Éneklés közben egyszer sem néztem Rád, majd a szám végeztével a mentorok kritikája alatt a vállamra tett kezedet figyelmen kívül hagyva mosolyogtam többiekkel együtt. Amikor Simon elkezdett beszélni és Te magadhoz húztál, egy pillanatra megfeszültem majd Rád néztem. Fél másodpercig tartott, de ez alatt a kék elmerült a barnában és én halványan elpirultam.
Levonultunk a színpadról nevetések közepette és a backstage-ben elkezdtünk aggódni. Elég jók voltunk a tovább jutáshoz?
Te halkan behúztál a wc-be és ránk zártad azt, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.
„Te vagy a legjobb barátom, szinte a testvérem és mégis, tudom, hogy bánnom kéne a csókunkat vagy undorodnom tőle, de képtelen vagyok. Sőt, ahogy újra és újra lejátszom, a fejemben csak arra tudok gondolni: Még egyet akarok! És össze vagyok zavarodva, hiszen én a lányokat szeretem. Nem tudom mit kéne csinálnom…”- suttogva beszéltél, hogy meg ne halljanak minket, de a végére elfúlt a hangod.
„Nem tudom, mit mondjak… Én sem vagyok meleg, az lehetetlen. De mégis érzek valamit irántad, amit nem kéne. Sosem éreztem még így. Olyan mintha szerelmes lennék és még annál is több. De az nem lehet…”
Mindketten össze voltunk zavarodva, és ahogy rám néztél, ugyanazt éreztem, mint egy hete. Közelebb hajoltam hozzád és ezúttal én kezdeményeztem a csókunkat.
Szenvedélyesebb és hosszabb volt, mint az előző. Neki szorítottál a falnak és a hajamba túrtál, amíg én a derekadba kapaszkodtam. Percekkel később kifulladva váltunk el egymástól és dőltünk a csempének. Ki voltunk pirulva, és ahogy egymásra tekintettünk még el is vörösödtünk. Zavarunkban inkább a cipőnket vizslattuk perceken át, majd egyszerre nevettünk fel. Milyen szerencsétlenek vagyunk mi ketten… Hatalmas mosollyal Rád kacsintottam, Te pedig magadhoz húztál a derekamnál fogva és megöleltél. A karomat a vállaidra tettem a fejem pedig belefúrtam a nyakadba. Így maradtunk, amíg Harry be nem kiabált;
Szenvedélyesebb és hosszabb volt, mint az előző. Neki szorítottál a falnak és a hajamba túrtál, amíg én a derekadba kapaszkodtam. Percekkel később kifulladva váltunk el egymástól és dőltünk a csempének. Ki voltunk pirulva, és ahogy egymásra tekintettünk még el is vörösödtünk. Zavarunkban inkább a cipőnket vizslattuk perceken át, majd egyszerre nevettünk fel. Milyen szerencsétlenek vagyunk mi ketten… Hatalmas mosollyal Rád kacsintottam, Te pedig magadhoz húztál a derekamnál fogva és megöleltél. A karomat a vállaidra tettem a fejem pedig belefúrtam a nyakadba. Így maradtunk, amíg Harry be nem kiabált;
„Összepisilem magam, kifele!”, a háttérben pedig a többiek nevetése hallatszott. A bal karodat nem vetted le a derekamról én pedig a jobbomat a nyakadba raktam és így, egymást átkarolva andalogtunk ki. Hazz hihetetlen sebességgel rontott be a mellékhelységbe mi pedig nevetve mentünk Zaynékhez.
„Féltek, hogy megesz a troll titeket kicsi Hermionek?”- szólt be Lou.
„Féltek, hogy megesz a troll titeket kicsi Hermionek?”- szólt be Lou.
„Ron, ugye megmentesz?”- súgtad a fülembe, én pedig újra elpirultam.
Másnap Louissal megbeszéltük, hogy nincs semmi baj, ezért, bár ferde szemmel, de elhalasztotta a kihallgatásunkat, mi pedig megnyugodva indultunk el a Nandosba ebédelni. Az első randinkra.
Szorosan egymás mellett mentünk, hogy legalább ezzel kárpótolhassuk. Haza értünk. Otthonnak neveztük azt a szobát, amit megosztottunk egymással a showk alatt, mert boldogan tértünk oda be.
Haza értünk, neked pedig menned kellett gyakorolni. Az énektanárunk hetente egyszer külön-külön gyakorolt velünk, míg a többi próba bandában volt. A szobánk ajtaja előtt meg akartál csókolni, de én elhúzódtam mire te szomorúan néztél rám.
„Csak a harmadik randi után szoktam csókolózni”- magyarázkodtam.
„De hát már csókolóztunk. Ráadásul kétszer.”
Összehúztam a szemem és elgondolkodtam
„Nem baj, nincs csók!”
„Légyszi légyszi.”
„Na, menj énekórára!” - Ráztam meg a fejem.
Mosolyogva nyomtál egy puszit a homlokomra.
A következő hetekben többször randiztunk, és amikor csak tudtunk csókot loptunk egymástól.
A fiúknak nem szóltunk egy szót sem, egészen addig, amíg Louis sírva be nem jött hozzám. Nem is tudom te merre lehettél, de csak ketten voltunk. Elmondta, hogy szerelmes Harrybe és össze van zavarodva. Ő sem akart meleg lenni. Félt, hogy mindenki meg fog tőle undorodni a mássága miatt, tőlem is tartott egészen addig, amíg nyugtatás képen nem beszéltem neki Rólunk. Elmondtam mindent és olyan jól esett, hogy nem csak mi ketten tudtuk már.
A fiúknak nem szóltunk egy szót sem, egészen addig, amíg Louis sírva be nem jött hozzám. Nem is tudom te merre lehettél, de csak ketten voltunk. Elmondta, hogy szerelmes Harrybe és össze van zavarodva. Ő sem akart meleg lenni. Félt, hogy mindenki meg fog tőle undorodni a mássága miatt, tőlem is tartott egészen addig, amíg nyugtatás képen nem beszéltem neki Rólunk. Elmondtam mindent és olyan jól esett, hogy nem csak mi ketten tudtuk már.
Három nap múlva Louis elszólta magát előtted és Te nagyom dühös lettél rám, hogy nem tudtam titokban tartani. Veszekedtünk. Mindenfélét elkezdtél kiabálni én pedig sírva fakadtam. Ahogy az első könnyek végigcsurogtak az arcomon Te mellettem termettél és magadhoz szorítottál. A mellkasodba temettem az arcom, a patakzó könnyeim pedig eláztatták a pulcsid. Bocsánatot kértél és perceken át próbáltad csitítani a zokogásom.
Aznap este vihar volt én pedig az ágyadban a fejemmel a mellkasodon aludtam.
Életem egyik legrosszabb napja volt, amikor kiestünk. Zayn azt mondta a banda mindenképpen együtt marad, ami megnyugtatott, mert féltem a mi kapcsolatunk sem élné túl a felbomlást. Megbeszéltük, hogy veszünk egy nagy közös házat és mind beköltözünk. A mi szobáink egymás mellett voltak, de általában melletted aludtam, nem a sajátomban.
A kapcsolatunk az idő haladtával egyre erősebb lett, bár sok veszekedésünk volt abból a problémából, hogy Louison kívül senki nem tudott rólunk, még a fiúk sem. Legalábbis mi ezt hittük.
Április környékén történt, hogy megint összevesztünk azon, hogy elmondjuk-e a többi fiúnak, vagy se. Én már nem akartam titkolni, de Te még nem voltál felkészülve, mégis beleegyeztél, hogy a következő alkalmas pillanatban megosztjuk velük.
Mind az öten a kanapén ültünk és, bár a TV be volt kapcsolva, mi mégis leginkább egymást cukkoltuk. Szóba került a magasságom is.
„Niall olyan kicsi, mint egy kobold!” - Röhögött fel Louis.
Te óvatosan a combomra simítottad a kezed.
„Kicsi Nialler nem is olyan kicsi, mint azt gondolnátok.”
Elvörösödtem és villámsebességgel hajtottam le a fejem. Bár akkor még semmi olyasmi nem történt közöttünk, de láttál meztelenül.
„Nem akarom tudni!” - Kiáltott fel Lou röhögve miközben én már pipacsokat megszégyenítő színben pompáztam.
Zayn és Harry csak értetlenül bámultak, nekik nem esett le.
„Mi van ti barmok?” - Nyögte be Hazz.
Bizakodva néztem Rád, hogy ez lehet az alkalom, amikor elmondjuk nekik, Louis is megérezhette, mert bíztatóan mosolygott felénk. De Te csak levetted a kezed a combomról és azt motyogtad.
„Semmi különös, csak egy buta, értelmetlen poén.” Louis megrökönyödve nézett rád, én pedig felálltam és elkeseredetten pillantottam feléd.
„Megyek, csinálok magamnak egy szendvicset.”
Éreztem Zaynnék értetlen, Louis aggódó és a Te üveges tekinteted a hátamon kifele menet. Hallottam, ahogy felpattantál, lemondóan rád pillantottam és megráztam a fejem. Elindultál a lépcső felé, én pedig már egy tányérért nyúltam amikor Zayn hangját hallottuk meg.
„Ezek akkor most nincsenek együtt?”
Én meglepettségemben elejtettem a tányért, ami hangosan csörömpölve tört össze, Te lefagyva megálltál, Louis pedig rászólt Harryre, hogy csukja be a száját.
„Harry most mit vagy úgy oda? Ugyanolyan kapcsolatuk van, mint neked Louis-val, csak régebb óta tart.”
Te valószínűleg elindulhattál lefele, de amikor meghallottad ezt a mondatot megbotlottál, és hangosan nyekkenve estél három lépcsőfokot. Én nyugodtan visszasétáltam a nappaliba.
„Honnan tudsz rólunk? Louis, Te mondtad el neki?!”
„Én ugyan nem" - védekezett az említett. -„Én csak Niall-nek mondtam el…”
Valóban, amikor 3 hete először megcsókolta azonnal rohant hozzám elújságolni.
„Te elmondtad Niall-nek?! Azt kértem, hogy tartsuk titokban!”
„Nyugi haver, én már akkor tudtam, hogy össze fogtok jönni, amikor még azt hitted a lányokhoz vonz…”
„NEM IS TUDOM, MINEK NYAGGATSZ AZZAL, HOGY VALJUK BE A FIÚKNAK, HA MINDENKINEK ELKOTYOGOD!” - Vágtál félbe.
„Nyugi haver, nem Niall mondta el, tök egyértelmű volt…
„Ó ELNÉZÉST, HOGY ÉN NEM HEZITÁLOK FÉLÉVNYI JÁRÁS UTÁN, HOGY MEGÉRI-E A TÁRSAM AZT, HOGY A LEGJOBB BARÁTAIMNAK BE KELLJEN VALLANOM A MÁSSÁGOM!”
„Niall! Tudod, hogy nem azért nem akartam, mert nem szeretlek igazán…” - Mondtad elfúló hangon. –„Mindennél jobban szere…” - nem hallgattam meg a végét, egyszerűen felszaladtam az emeletre és becsaptam ajtóm.
Aznap este, hetek óta először, egyedül aludtam. Bár leginkább csak zokogtam. Nem éreztem, hogy szeretnél. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy szégyellsz engem. Mindennél jobban szerettelek, annyira, mint most, és ahogy mindig is foglak. Egy darabig reménykedtem, hogy ez elmúlik, hogy nem kell szenvednem, de nem. Ez örökké velem fog maradni, amit mindenhová magammal cipelek, mint egy bőröndöt. De most már nem bánom, mert ez a bőrönd tele van emlékekkel és nekem már nem maradt semmi másom.
Megrökönyödtem. Vendégeknek? Tehát én is csak egy vendég lennék?
Két napig maradtunk. Szinte menekülve szálltam be a kocsiba. Anya próbálta a csalódottságát palástolni, de így hűvös lett. Eredetileg a szobám kanapéján aludtál volna, de át lettél költöztetve a vendégszobába. Anya mindent úgy intézett, hogy egy pillanatra sem maradhattunk kettesben.
Danielle volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha is ismertem, mégis utáltam. Ő ezt megértette. Sosem próbált csevegni velem feleslegesen, nem várta el, hogy kedves legyek.
A te barátnőd volt. Annak kellett lennie, mert a Vezetőség szerint máshogy lebuktunk volna. Daninak pedig fellendítette a karrierjét. Mondhatnám, hogy csak kihasználta a hírneved és bánthatnám, de nem fogom. Nem akart ő semmi rosszat. Mindig is tiszteletben tartotta a kapcsolatunkat, ha összevesztünk meghallgatott Téged és bőven volt elég jó táncos ahhoz, hogy megérdemeljen egy ilyen kis „segítséget”.
Mégis, látni, hogy kézen fogva sétáltok, nevettek, csókolóztok megölt engem belülről. Csak arra tudtam gondolni, hogy én akarok a helyébe lenni. Nyilvánosan akartalak szeretni, bár lehetetlen volt. Emlékszem, ebben az időszakban írtam meg a Loved You First című számunkat.
Több dalunkat én írtam. A Summer Love is rólunk szólt. Az az egy hét volt a mi nyarunk. A They Don’t Know About Us-t együtt írtam Louissal a két kapcsolatról.
A One Thinget is te ihletted, a Save you tonight-ban segítettem a dalszövegíróknak, a Stand Up-ban szintén.
„Attól kezdve, hogy találkoztunk, minden megváltozott
Tudtam, hogy bármilyen fájdalmadat
El kell vennem és magamévá tennem
Átsétálnék a sivatagon
Lesétálnék a folyóson
Átúsznám bármely óceánt, csak, hogy lássalak mosolyogni
Bármibe is kerül
(…)
Most ellopunk egy kocsit
És a csillagokig szállnánk,
Neked adnám a Holdat
Ez a legkevesebb, amit tennék, ha adnál egy esélyt
(…)
Nem fogom abbahagyni, míg el nem lopom szíved minden darabját
Mert elloptad a szívem
Hívj tolvajnak
De tudod, hogy nem vagyok az
Azért vagyok itt
Mert elloptad a szívem”
Szívemből írtam minden dal minden sorát.
Aznap este vihar volt én pedig az ágyadban a fejemmel a mellkasodon aludtam.
Életem egyik legrosszabb napja volt, amikor kiestünk. Zayn azt mondta a banda mindenképpen együtt marad, ami megnyugtatott, mert féltem a mi kapcsolatunk sem élné túl a felbomlást. Megbeszéltük, hogy veszünk egy nagy közös házat és mind beköltözünk. A mi szobáink egymás mellett voltak, de általában melletted aludtam, nem a sajátomban.
A kapcsolatunk az idő haladtával egyre erősebb lett, bár sok veszekedésünk volt abból a problémából, hogy Louison kívül senki nem tudott rólunk, még a fiúk sem. Legalábbis mi ezt hittük.
Április környékén történt, hogy megint összevesztünk azon, hogy elmondjuk-e a többi fiúnak, vagy se. Én már nem akartam titkolni, de Te még nem voltál felkészülve, mégis beleegyeztél, hogy a következő alkalmas pillanatban megosztjuk velük.
Mind az öten a kanapén ültünk és, bár a TV be volt kapcsolva, mi mégis leginkább egymást cukkoltuk. Szóba került a magasságom is.
„Niall olyan kicsi, mint egy kobold!” - Röhögött fel Louis.
Te óvatosan a combomra simítottad a kezed.
„Kicsi Nialler nem is olyan kicsi, mint azt gondolnátok.”
Elvörösödtem és villámsebességgel hajtottam le a fejem. Bár akkor még semmi olyasmi nem történt közöttünk, de láttál meztelenül.
„Nem akarom tudni!” - Kiáltott fel Lou röhögve miközben én már pipacsokat megszégyenítő színben pompáztam.
Zayn és Harry csak értetlenül bámultak, nekik nem esett le.
„Mi van ti barmok?” - Nyögte be Hazz.
Bizakodva néztem Rád, hogy ez lehet az alkalom, amikor elmondjuk nekik, Louis is megérezhette, mert bíztatóan mosolygott felénk. De Te csak levetted a kezed a combomról és azt motyogtad.
„Semmi különös, csak egy buta, értelmetlen poén.” Louis megrökönyödve nézett rád, én pedig felálltam és elkeseredetten pillantottam feléd.
„Megyek, csinálok magamnak egy szendvicset.”
Éreztem Zaynnék értetlen, Louis aggódó és a Te üveges tekinteted a hátamon kifele menet. Hallottam, ahogy felpattantál, lemondóan rád pillantottam és megráztam a fejem. Elindultál a lépcső felé, én pedig már egy tányérért nyúltam amikor Zayn hangját hallottuk meg.
„Ezek akkor most nincsenek együtt?”
Én meglepettségemben elejtettem a tányért, ami hangosan csörömpölve tört össze, Te lefagyva megálltál, Louis pedig rászólt Harryre, hogy csukja be a száját.
„Harry most mit vagy úgy oda? Ugyanolyan kapcsolatuk van, mint neked Louis-val, csak régebb óta tart.”
Te valószínűleg elindulhattál lefele, de amikor meghallottad ezt a mondatot megbotlottál, és hangosan nyekkenve estél három lépcsőfokot. Én nyugodtan visszasétáltam a nappaliba.
„Honnan tudsz rólunk? Louis, Te mondtad el neki?!”
„Én ugyan nem" - védekezett az említett. -„Én csak Niall-nek mondtam el…”
Valóban, amikor 3 hete először megcsókolta azonnal rohant hozzám elújságolni.
„Te elmondtad Niall-nek?! Azt kértem, hogy tartsuk titokban!”
„Nyugi haver, én már akkor tudtam, hogy össze fogtok jönni, amikor még azt hitted a lányokhoz vonz…”
„NEM IS TUDOM, MINEK NYAGGATSZ AZZAL, HOGY VALJUK BE A FIÚKNAK, HA MINDENKINEK ELKOTYOGOD!” - Vágtál félbe.
„Nyugi haver, nem Niall mondta el, tök egyértelmű volt…
„Ó ELNÉZÉST, HOGY ÉN NEM HEZITÁLOK FÉLÉVNYI JÁRÁS UTÁN, HOGY MEGÉRI-E A TÁRSAM AZT, HOGY A LEGJOBB BARÁTAIMNAK BE KELLJEN VALLANOM A MÁSSÁGOM!”
„Niall! Tudod, hogy nem azért nem akartam, mert nem szeretlek igazán…” - Mondtad elfúló hangon. –„Mindennél jobban szere…” - nem hallgattam meg a végét, egyszerűen felszaladtam az emeletre és becsaptam ajtóm.
Aznap este, hetek óta először, egyedül aludtam. Bár leginkább csak zokogtam. Nem éreztem, hogy szeretnél. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy szégyellsz engem. Mindennél jobban szerettelek, annyira, mint most, és ahogy mindig is foglak. Egy darabig reménykedtem, hogy ez elmúlik, hogy nem kell szenvednem, de nem. Ez örökké velem fog maradni, amit mindenhová magammal cipelek, mint egy bőröndöt. De most már nem bánom, mert ez a bőrönd tele van emlékekkel és nekem már nem maradt semmi másom.
Egy hétig nem beszéltünk. Este jöttem csak ki a szobámból enni, mikor már mindenki aludt. Nagyon nehéz volt, de féltem szakítani fogsz velem én pedig nem voltam még felkészülve arra, hogy elengedjelek. A hetedik nap éjfél körül lesétáltam a konyhába, csináltam magamnak egy kakaót és miközben a forró itallal felfele jöttem, meghallottalak sírni. Nem bírtam tovább.
Beléptem az ajtódon, letettem a csészét az éjjeli szekrényedre és melléd fekve magamhoz szorítottalak. Fejedet a mellkasomba fúrtad, kezeiddel a pólómba kapaszkodtál és miközben a könnyeiddel a felsőtestemet áztattad, szakadozva suttogtad újra és újra „Sajnálom, annyira sajnálom.” Amikor az első cseppek lefolytak az arcomon, nyomtam egy csókot a homlokodra.
Nem emlékszem mikor aludtam el, talán egy óráig sírhattam mire lecsendesültem és elaludtam. A te vállad még egyértelműen rázkódott.
Beléptem az ajtódon, letettem a csészét az éjjeli szekrényedre és melléd fekve magamhoz szorítottalak. Fejedet a mellkasomba fúrtad, kezeiddel a pólómba kapaszkodtál és miközben a könnyeiddel a felsőtestemet áztattad, szakadozva suttogtad újra és újra „Sajnálom, annyira sajnálom.” Amikor az első cseppek lefolytak az arcomon, nyomtam egy csókot a homlokodra.
Nem emlékszem mikor aludtam el, talán egy óráig sírhattam mire lecsendesültem és elaludtam. A te vállad még egyértelműen rázkódott.
Reggel az üres ágyadban ébredtem és nem tudtam merre lehetsz. Egy negyedóráig feküdhettem a könnyeimmel küszködve, amikor benyitottál egy szál farmergatyában, egy tálcányi palacsintával egyensúlyozva. Ahogy nekem háttal állva belökted az ajtódat az izmok végigrándultak az egész testeden én pedig rád akartam vetni magam, hogy szétcsókolhassalak…
„Meghoztam a reggelidet Nialler.” - Lágyan mosolyogtál rám, de a szemeid félelemről árulkodott.
„Köszönöm”- csillantak fel a szemeim –„De Liam…” Lesütött arccal ültél le mellém.
„Szeretlek. Elképesztően. Annak mondhatod el, hogy együtt vagyunk, akinek csak akarod. Ha szeretnéd, felvállaljuk a világ előtt. Nekem csak az a fontos, hogy Te boldog legyél. Szeretném látni a mindent beragyogó mosolyod nevetés közben. Sajnálom, hogy eddig féltem attól, amit az emberek gondolnak, de egyáltalán nem téged szégyelltelek, sőt! Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy ilyen csodálatos fiú az enyém. Mindennél jobban, szeretlek, kérlek, ne hagyj el!”
„Sosem… sosem tudnálak elhagyni. Hogy gondolhattál ilyet?! Szeretlek, és ezt te is tudod. Én csak szeretnélek bemutatni a családomnak, mint a Barátomat. Csak ennyit szeretnék, semmi többet.”
Egy hétre rá indultunk Wolverhamptonba.
Remegő kézzel kapaszkodtam a nadrágomba, miközben a zöld dombos tájat figyeltem. Te feszülten dudorásztál vezetés közben és a sebváltóról áttetted a kezed a combomra.
A családod meglepően jól fogadta. Karen könnyek közepette magához szorított. Először azt hittem a csalódástól sírt, de aztán azt mondta a fülembe suttogva „Örülök, hogy Liam megtalálta a tökéletes személyt, aki boldoggá tudja tenni!”
Tudod, édesanyád tévedett. Nem tudtalak boldoggá tenni. Mindennél jobban szerettelek volna, de nem én voltam a tökéletes személy. Remélem, hogy megtaláltad magadnak ezt az embert és a megérdemelt tökéletes életed éled. Remélem a tied nem siklott annyira félre, mint az enyém Azt nem tudnám elviselni.
„Köszönöm”- csillantak fel a szemeim –„De Liam…” Lesütött arccal ültél le mellém.
„Szeretlek. Elképesztően. Annak mondhatod el, hogy együtt vagyunk, akinek csak akarod. Ha szeretnéd, felvállaljuk a világ előtt. Nekem csak az a fontos, hogy Te boldog legyél. Szeretném látni a mindent beragyogó mosolyod nevetés közben. Sajnálom, hogy eddig féltem attól, amit az emberek gondolnak, de egyáltalán nem téged szégyelltelek, sőt! Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy ilyen csodálatos fiú az enyém. Mindennél jobban, szeretlek, kérlek, ne hagyj el!”
„Sosem… sosem tudnálak elhagyni. Hogy gondolhattál ilyet?! Szeretlek, és ezt te is tudod. Én csak szeretnélek bemutatni a családomnak, mint a Barátomat. Csak ennyit szeretnék, semmi többet.”
Egy hétre rá indultunk Wolverhamptonba.
Remegő kézzel kapaszkodtam a nadrágomba, miközben a zöld dombos tájat figyeltem. Te feszülten dudorásztál vezetés közben és a sebváltóról áttetted a kezed a combomra.
A családod meglepően jól fogadta. Karen könnyek közepette magához szorított. Először azt hittem a csalódástól sírt, de aztán azt mondta a fülembe suttogva „Örülök, hogy Liam megtalálta a tökéletes személyt, aki boldoggá tudja tenni!”
Két hetet töltöttünk nálatok és olyan boldogok voltunk. Azt mondtad „Ez a legjobb hely számomra, mert a családom és Te vagy körülöttem. A legfontosabb emberek az életemben.”
Aztán felautóztunk Londonba, ahol repülőre szálltunk és elrepültünk Írországba.
Greg értünk jött a reptérre. Ahogy elindultunk haza, belefeledkeztem a tájba. Olyan tökéletes! A fű zöldebb, az ég kékebb a virágok pedig élénkebbek, mint Londonban. Te nyomtál egy puszit a szám szélére.
Greg értünk jött a reptérre. Ahogy elindultunk haza, belefeledkeztem a tájba. Olyan tökéletes! A fű zöldebb, az ég kékebb a virágok pedig élénkebbek, mint Londonban. Te nyomtál egy puszit a szám szélére.
„Szerettél itt élni, igaz édes?”
Bólintva fordultam feléd a kocsiban, amikor megláttam Greg kikerekedett szemét.
„Megérkeztünk…"
„Mi csak… Öhm…”- teljesen zavarban voltam.
„Tesó, ha téged ez tesz boldoggá, akkor ez tesz. Nekem akkor is a kisöcsém vagy. Aki mellesleg ki fogja pakolni a kocsiból a csomagokat, mert előbb érek be.”
Még fel sem fogtam mit mondott, amikor már anyut ölelte meg a kapunkban. Te nevetve szálltál és nyitottad fel a csomagtartót. Követtelek téged, de anyu letámadott. Milliószor megölelt, puszit adott és megkérdezte „eszel rendesen?”. Te csak nevetve figyeltél a háttérből.
„Anyu szeretnék neked bemutatni valakit…”
„Liam a legjobb barátod, már ismerem őt.” Felnevetett, miközben nekem elkomorult az arcom.
„Szeretném neked bemutatni a szerelmem.”
„Ó igazán?” - Csillantak fel a szemei. - „És hol van a szerencsés lány? Olyan sokat eszik, mint te ugye? A kedvencedet csináltam ebédre. Biztosan gyönyörű. És merre van? Vagy csak holnap hozod el? Neki is kell fekhely, igaz? Vagy ti már együtt alszotok szóval nem lesz gond, ugye? Olyan boldog vagyok! Biztosan csodálatos leányzó.”
Nem tudtam levenni rólad a szemem. Anya minden egyes szavára levertebb lettél.
„Hát az biztos, hogy gyönyörű! És én nagyon szeretem…”
Lassan melléd sétáltam átkaroltam a derekad és nyomtam egy puszit a szádra.
„Szeretlek Liam!”
Anya ledöbbent. Eltátotta a száját és lassan elindult minden szó nélkül a házba. Te pedig összetörtél. A könnyeid elkezdtek hullani. Sosem akarom többet a könnyeidet látni! Nem érdekelt abban a pillanatban, hogy a nő, aki világra hozott és felnevelt nem fogadta el, hogy más vagyok. Az viszont mindennél jobban érdekelt, hogy megbántott téged. Letöröltem a könnyeid és magamhoz szorítottalak.
Greg csendesen elsétált mellettem.
„Gyertek be, meg fog békélni, csak idő kell neki.”
Odasétált a csomagokhoz és felkapva őket elindult befele. Kérdőn néztem rá, mire megrántotta a vállát.
„Anyu rám szólt, hogy ne a vendégeknek kelljen pakolniuk.” - Morogta.
„Megérkeztünk…"
„Mi csak… Öhm…”- teljesen zavarban voltam.
„Tesó, ha téged ez tesz boldoggá, akkor ez tesz. Nekem akkor is a kisöcsém vagy. Aki mellesleg ki fogja pakolni a kocsiból a csomagokat, mert előbb érek be.”
Még fel sem fogtam mit mondott, amikor már anyut ölelte meg a kapunkban. Te nevetve szálltál és nyitottad fel a csomagtartót. Követtelek téged, de anyu letámadott. Milliószor megölelt, puszit adott és megkérdezte „eszel rendesen?”. Te csak nevetve figyeltél a háttérből.
„Anyu szeretnék neked bemutatni valakit…”
„Liam a legjobb barátod, már ismerem őt.” Felnevetett, miközben nekem elkomorult az arcom.
„Szeretném neked bemutatni a szerelmem.”
„Ó igazán?” - Csillantak fel a szemei. - „És hol van a szerencsés lány? Olyan sokat eszik, mint te ugye? A kedvencedet csináltam ebédre. Biztosan gyönyörű. És merre van? Vagy csak holnap hozod el? Neki is kell fekhely, igaz? Vagy ti már együtt alszotok szóval nem lesz gond, ugye? Olyan boldog vagyok! Biztosan csodálatos leányzó.”
Nem tudtam levenni rólad a szemem. Anya minden egyes szavára levertebb lettél.
„Hát az biztos, hogy gyönyörű! És én nagyon szeretem…”
Lassan melléd sétáltam átkaroltam a derekad és nyomtam egy puszit a szádra.
„Szeretlek Liam!”
Anya ledöbbent. Eltátotta a száját és lassan elindult minden szó nélkül a házba. Te pedig összetörtél. A könnyeid elkezdtek hullani. Sosem akarom többet a könnyeidet látni! Nem érdekelt abban a pillanatban, hogy a nő, aki világra hozott és felnevelt nem fogadta el, hogy más vagyok. Az viszont mindennél jobban érdekelt, hogy megbántott téged. Letöröltem a könnyeid és magamhoz szorítottalak.
Greg csendesen elsétált mellettem.
„Gyertek be, meg fog békélni, csak idő kell neki.”
Odasétált a csomagokhoz és felkapva őket elindult befele. Kérdőn néztem rá, mire megrántotta a vállát.
„Anyu rám szólt, hogy ne a vendégeknek kelljen pakolniuk.” - Morogta.
Megrökönyödtem. Vendégeknek? Tehát én is csak egy vendég lennék?
Két napig maradtunk. Szinte menekülve szálltam be a kocsiba. Anya próbálta a csalódottságát palástolni, de így hűvös lett. Eredetileg a szobám kanapéján aludtál volna, de át lettél költöztetve a vendégszobába. Anya mindent úgy intézett, hogy egy pillanatra sem maradhattunk kettesben.
Apához indultunk. A csomagjaink hátulra be voltak már pakolva. Eredetileg csak beugrottunk volna hozzá, de a körülmények miatt egy egész éjszakát nála töltöttünk, majd másnap haza is mentünk Londonba. Nyugodtan fogadta a hírt. Ő is azt mondta, hogy a lényeg a boldogságom. Az unokákat majd Greg szolgáltatja neki. Olyan jól esett, hogy anya viselkedése után, végre szerető családtag volt körülöttem.
Másnap hazarepültünk és Larry veszekedésére beléptünk a házba. Hasonló gondokkal küzdöttek, mint mi, meg amúgy is. Nem volt egy nyugodt kapcsolat. Akkor ők miért végezhették egymás oldalán halálukig?
Megfogtad a kezem és felhúztál az emeletre, a szobánkba. Az én eredeti szobámból közös gardróbot csináltuk magunknak, a tiedbe pedig franciaágyat vettünk. Magaddal rántottál az ágyra és az ajkaim után kaptál.
„Ezt nem csinálhattuk a családunk előtt” – és a szádat harapdálva markoltál rá a nadrágomra. Nevetve merültünk el a kéjes vágyainkba elfeledkezve a gondjainkról.
Ezek után már csak egyszer láttam anyát. Évekkel ezelőtt a halálos ágyán. Bocsánatot kért tőlem és megígértette velem, hogy megkereslek és boldogok leszünk. Még egy ígéret, amit nem teljesítettem.
Mindig Te voltál az idősebb, az érettebb, a tapasztaltabb, a magasabb, a dominánsabb, a jobb. És mégis, mikor Te már feladtad én harcoltam érted. Örökké harcolnék érted. Szeretlek minden egyes porcikámmal, a gondolataim csak Rólad beszélnek, a szemeim csak Téged látnak, az ajkaim csak Téged kívánnak, és a szívem, az a megfáradt izomköteg, az utolsó dobbanásig Érted ver…
Persze nem volt minden pillanatunk ilyen drámai. Rengeteget nevettünk. Imádtam nevetni. Olyan hülye vicceid voltak, sokszor már a könnyeinket törölgettük egy-egy megszólalásod után. Imádtam a franciaágyunkon, a mellkasodon pihentetve a fejemet nevetni, nevetni mindenen.
Másnap hazarepültünk és Larry veszekedésére beléptünk a házba. Hasonló gondokkal küzdöttek, mint mi, meg amúgy is. Nem volt egy nyugodt kapcsolat. Akkor ők miért végezhették egymás oldalán halálukig?
Megfogtad a kezem és felhúztál az emeletre, a szobánkba. Az én eredeti szobámból közös gardróbot csináltuk magunknak, a tiedbe pedig franciaágyat vettünk. Magaddal rántottál az ágyra és az ajkaim után kaptál.
„Ezt nem csinálhattuk a családunk előtt” – és a szádat harapdálva markoltál rá a nadrágomra. Nevetve merültünk el a kéjes vágyainkba elfeledkezve a gondjainkról.
Ezek után már csak egyszer láttam anyát. Évekkel ezelőtt a halálos ágyán. Bocsánatot kért tőlem és megígértette velem, hogy megkereslek és boldogok leszünk. Még egy ígéret, amit nem teljesítettem.
Mindig Te voltál az idősebb, az érettebb, a tapasztaltabb, a magasabb, a dominánsabb, a jobb. És mégis, mikor Te már feladtad én harcoltam érted. Örökké harcolnék érted. Szeretlek minden egyes porcikámmal, a gondolataim csak Rólad beszélnek, a szemeim csak Téged látnak, az ajkaim csak Téged kívánnak, és a szívem, az a megfáradt izomköteg, az utolsó dobbanásig Érted ver…
Persze nem volt minden pillanatunk ilyen drámai. Rengeteget nevettünk. Imádtam nevetni. Olyan hülye vicceid voltak, sokszor már a könnyeinket törölgettük egy-egy megszólalásod után. Imádtam a franciaágyunkon, a mellkasodon pihentetve a fejemet nevetni, nevetni mindenen.
Sokszor el sem akartuk engedni egymást. Úgy közlekedtünk napokig a házban, hogy valamink mindig összeért. Vagy a kezeinket kulcsoltuk össze, vagy egymás derekába, nyakába karoltunk, egymás hátára kapaszkodva sétáltunk, esetleg hátulról átöleltél, az álladat a vállamon támasztottad és szinte pingvinjárásban mentünk. Amikor leültünk a lábaink szorosan összeértek és a kezeink egymás combjára tévedt minduntalan. Koncerteken sem hagytuk ezeket abba, bármilyen ideges is lett ránk a managment. A füleseinkbe kiabáltak a számok közti szünetekben, mi pedig csak nevettünk.
Sokat köszönhetünk Harryéknek. A média az ő kapcsolatukról szóló pletykákkal foglalkozott, ami nekik nehezítés volt, ránk viszont senki sem figyelt. A rajongók csak annyit vettek észre, hogy legjobb barátok voltunk és ez pont elég volt.
A 19. szülinapom volt a kedvencem egész életem során. Talán emlékszel még miért. Vettél nekünk egy gyönyörű bungalót Spanyolország partjainál. Elutaztunk egy hétre, és felejthetetlen emlékekkel tértünk vissza.
Akkor voltunk először együtt.
Emlékszem a gyertyákra, a rózsaszirmokra és a zenére is. Halkan szólt egy eldugott magnóból a gyönyörű Yiruma darab. Egybefonódott a nyögéseinkkel és tökéletes összhangot alkottak. Bárcsak újra hallhatnám. Újra és újra élném a kezdeti fájdalmat azért, hogy láthassam azt a földöntúli arckifejezésedet. Olyan boldogok voltunk, amikor hazaértünk. Aztán jött a következő csapás. Talán megszokhattuk volna, hogy nem lehetünk huzamosabb ideig boldogok.
Sokat köszönhetünk Harryéknek. A média az ő kapcsolatukról szóló pletykákkal foglalkozott, ami nekik nehezítés volt, ránk viszont senki sem figyelt. A rajongók csak annyit vettek észre, hogy legjobb barátok voltunk és ez pont elég volt.
A 19. szülinapom volt a kedvencem egész életem során. Talán emlékszel még miért. Vettél nekünk egy gyönyörű bungalót Spanyolország partjainál. Elutaztunk egy hétre, és felejthetetlen emlékekkel tértünk vissza.
Akkor voltunk először együtt.
Emlékszem a gyertyákra, a rózsaszirmokra és a zenére is. Halkan szólt egy eldugott magnóból a gyönyörű Yiruma darab. Egybefonódott a nyögéseinkkel és tökéletes összhangot alkottak. Bárcsak újra hallhatnám. Újra és újra élném a kezdeti fájdalmat azért, hogy láthassam azt a földöntúli arckifejezésedet. Olyan boldogok voltunk, amikor hazaértünk. Aztán jött a következő csapás. Talán megszokhattuk volna, hogy nem lehetünk huzamosabb ideig boldogok.
Danielle volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha is ismertem, mégis utáltam. Ő ezt megértette. Sosem próbált csevegni velem feleslegesen, nem várta el, hogy kedves legyek.
A te barátnőd volt. Annak kellett lennie, mert a Vezetőség szerint máshogy lebuktunk volna. Daninak pedig fellendítette a karrierjét. Mondhatnám, hogy csak kihasználta a hírneved és bánthatnám, de nem fogom. Nem akart ő semmi rosszat. Mindig is tiszteletben tartotta a kapcsolatunkat, ha összevesztünk meghallgatott Téged és bőven volt elég jó táncos ahhoz, hogy megérdemeljen egy ilyen kis „segítséget”.
Mégis, látni, hogy kézen fogva sétáltok, nevettek, csókolóztok megölt engem belülről. Csak arra tudtam gondolni, hogy én akarok a helyébe lenni. Nyilvánosan akartalak szeretni, bár lehetetlen volt. Emlékszem, ebben az időszakban írtam meg a Loved You First című számunkat.
Több dalunkat én írtam. A Summer Love is rólunk szólt. Az az egy hét volt a mi nyarunk. A They Don’t Know About Us-t együtt írtam Louissal a két kapcsolatról.
A One Thinget is te ihletted, a Save you tonight-ban segítettem a dalszövegíróknak, a Stand Up-ban szintén.
„Attól kezdve, hogy találkoztunk, minden megváltozott
Tudtam, hogy bármilyen fájdalmadat
El kell vennem és magamévá tennem
Átsétálnék a sivatagon
Lesétálnék a folyóson
Átúsznám bármely óceánt, csak, hogy lássalak mosolyogni
Bármibe is kerül
(…)
Most ellopunk egy kocsit
És a csillagokig szállnánk,
Neked adnám a Holdat
Ez a legkevesebb, amit tennék, ha adnál egy esélyt
(…)
Nem fogom abbahagyni, míg el nem lopom szíved minden darabját
Mert elloptad a szívem
Hívj tolvajnak
De tudod, hogy nem vagyok az
Azért vagyok itt
Mert elloptad a szívem”
Szívemből írtam minden dal minden sorát.
Majdnem egy hónappal később épp a konyhában főztünk ketten, amikor Harry szinte berobbant és sírva a nyakamba borult. Nem is sírt, egyenesen zokogott. Szakadozva kapkodta a levegőt és a könnyei megállíthatatlanul áztatták a pólóm, miközben egész súlyával rám támaszkodott, alig bírtam talpon maradni. Te kérdőn néztél rám, én pedig megráztam a fejem, fogalmam sem volt mi történt.
"Te hogy bírod nélküle?" Kérdezte percekkel később, még mindig a nyakamba temetve az arcát. Rád néztem és Harryt szinte felvonszoltam a szobánkba. El sem tudtam képzelni Louis mit csinált már megint.
Megszoktuk már, hogy állandóan veszekedtek, sokszor nekünk sírtak és nem egyszer mi békítettük ki őket. Ők ilyenek voltak. Összeférhetetlenek és mégis egymáshoz kötöttek. Sosem bírták egy napnál tovább egymás nélkül és sosem fáradtak bele a fájdalomba, amit egymásnak okoztak, nem úgy, mint mi...
"Nem fáj őt látni valaki mással? Egy lánnyal, akivel természetes lenne, hogy együtt van. Hiszen ez a normális nemde? Hogy éled túl mindennap a képeket róluk a neten, hallod, hogy boldogok. Hogy éled túl, hogy bármikor sétálhatnak kézen fogva, csókolózhatnak, elmehetnek randizni? De te mégsem lehetsz féltékeny, mert akkor te vagy a rosszfiú. Hiszen csak megjátsszák. Bármennyire is tűnik igazinak. De honnan vagy ebben olyan biztos? Mert mi van, ha csak azért van veled, hogy ne bántson meg? Hiszen olyan jószívű..."
"Mi történt Harry?"
"Eleanor."
"Ő Louis egyik barátnője, nem? Aranyos lány."
"A vezetőség is ezt gondolta..."
"Ne! Mondd, hogy csak viccelsz!"
"Bárcsak ez lenne a legrosszabb viccem. Utálom őt! Utálom, hogy olyan vonzó, okos, aranyos, kedves. Utálom, hogy olyan jól ismeri Louist. Utálom, hogy elcsábíthatja, hiszen olyan jól illenének. És tudod mit utálok a legjobban? Hogy én mutattam be őket egymásnak pár hónapja."
"Louis szeret téged, sosem hagyna el egy lányért."
"Én is szeretem őt. A életemnél is jobban…"
"Ne hagyd, hogy valaki elrontsa a boldogságotokat. Menj oda hozzá és öleld meg. Csókold meg. Mutasd meg neki, hogy mennyire szereted. Tegyél vele olyan dolgokat, amiket El sosem tudna. Hidd el, minden rendben lesz veletek!"
"Köszönöm Niall. Olyan sokat köszönhetünk neked és Liamnek. Remélem a végén sikerül minden problémát legyőznötök és együtt végzitek." - Mosolyodott el halványan.
Én is reméltem. Mindennél jobban. Soha semmit nem akartam igazán, csak Téged. Nem érdekelt a pénz, a hírnév, a lányok millió. Csakis te. És mégis te voltál az egyetlen dolog, amit végül elvett tőlem a sors. Miért? Mit vétettem, amiért ezt kaptam? Szeretném tudni, hogy kijavíthassam. Vissza akarlak kapni. Szeretlek.
És tudom, hogy egyszer régen Te is szerettél engem. Emlékszem miket mondtál nekem.
"Szeretlek Niall. Az életemnél is jobban. Szeretem a barna hajad, azt is, ahogy szőkére festeted, szeretem a világ legszebb óceánjánál is kékebb szemed, a manó orrod, a gyönyörű mosolyodat, a fogaidat kuszán, egyenes és fogszabályzóval is. Szeretem az egész tested. Az izmos bicepszeid, mellkasod és hasad. Egyszerűen megőrülök a V vonaladért!
Szeretem a nevetésed, szeretem az angyali hangod, a dalokat, amiket írsz. Imádlak gitárral a kezedben látni. Tudod mit? Még a horkolásodba is szerelmes vagyok!
De nem ezekért szeretlek igazán. Magadért szeretlek.
Mert mit ér a nevetésed a boldogságod nélkül? Mit ér a szemed a lelked fénye nélkül? Mit érnek a dalaid az érzelmeid nélkül? És mit érek én nélküled? Semmit. Te vagy az én mindenem. Az angyalom. Tökéletes vagy.
Tökéletes az, ahogy szeretni tudsz. Az odaadás, amivel bármit megtennél a számodra fontosakért. Az önzetlenséged szinte példátlan.
Tökéletesek az apró kis dolgaid. Ahogy szereted a hasad, a humorod, hogy félsz a vihartól, utálsz egyedül aludni, a fura szokásaid, hogy az ágy bal oldalán alszol, csak bebújós pulcsikat hordasz, az az imádat, amivel a Nandost körülveszed...
Tökéletes benned az, hogy senkit nem ítélsz el senkit. Mindenkinek adsz egy második esélyt, és a bajba jutottak nálad mindig segítséget találnak. Az emberekbe vetett hited határtalan. Bárcsak megvédhetnélek a csalódásoktól.
Imádom a pozitívságod. Hogy mindig mosolyogsz, és semmi nem tudja megölni a boldogságod. Egyszerűen szeretlek az egész szívemmel.
"Te hogy bírod nélküle?" Kérdezte percekkel később, még mindig a nyakamba temetve az arcát. Rád néztem és Harryt szinte felvonszoltam a szobánkba. El sem tudtam képzelni Louis mit csinált már megint.
Megszoktuk már, hogy állandóan veszekedtek, sokszor nekünk sírtak és nem egyszer mi békítettük ki őket. Ők ilyenek voltak. Összeférhetetlenek és mégis egymáshoz kötöttek. Sosem bírták egy napnál tovább egymás nélkül és sosem fáradtak bele a fájdalomba, amit egymásnak okoztak, nem úgy, mint mi...
"Nem fáj őt látni valaki mással? Egy lánnyal, akivel természetes lenne, hogy együtt van. Hiszen ez a normális nemde? Hogy éled túl mindennap a képeket róluk a neten, hallod, hogy boldogok. Hogy éled túl, hogy bármikor sétálhatnak kézen fogva, csókolózhatnak, elmehetnek randizni? De te mégsem lehetsz féltékeny, mert akkor te vagy a rosszfiú. Hiszen csak megjátsszák. Bármennyire is tűnik igazinak. De honnan vagy ebben olyan biztos? Mert mi van, ha csak azért van veled, hogy ne bántson meg? Hiszen olyan jószívű..."
"Mi történt Harry?"
"Eleanor."
"Ő Louis egyik barátnője, nem? Aranyos lány."
"A vezetőség is ezt gondolta..."
"Ne! Mondd, hogy csak viccelsz!"
"Bárcsak ez lenne a legrosszabb viccem. Utálom őt! Utálom, hogy olyan vonzó, okos, aranyos, kedves. Utálom, hogy olyan jól ismeri Louist. Utálom, hogy elcsábíthatja, hiszen olyan jól illenének. És tudod mit utálok a legjobban? Hogy én mutattam be őket egymásnak pár hónapja."
"Louis szeret téged, sosem hagyna el egy lányért."
"Én is szeretem őt. A életemnél is jobban…"
"Ne hagyd, hogy valaki elrontsa a boldogságotokat. Menj oda hozzá és öleld meg. Csókold meg. Mutasd meg neki, hogy mennyire szereted. Tegyél vele olyan dolgokat, amiket El sosem tudna. Hidd el, minden rendben lesz veletek!"
"Köszönöm Niall. Olyan sokat köszönhetünk neked és Liamnek. Remélem a végén sikerül minden problémát legyőznötök és együtt végzitek." - Mosolyodott el halványan.
Én is reméltem. Mindennél jobban. Soha semmit nem akartam igazán, csak Téged. Nem érdekelt a pénz, a hírnév, a lányok millió. Csakis te. És mégis te voltál az egyetlen dolog, amit végül elvett tőlem a sors. Miért? Mit vétettem, amiért ezt kaptam? Szeretném tudni, hogy kijavíthassam. Vissza akarlak kapni. Szeretlek.
És tudom, hogy egyszer régen Te is szerettél engem. Emlékszem miket mondtál nekem.
"Szeretlek Niall. Az életemnél is jobban. Szeretem a barna hajad, azt is, ahogy szőkére festeted, szeretem a világ legszebb óceánjánál is kékebb szemed, a manó orrod, a gyönyörű mosolyodat, a fogaidat kuszán, egyenes és fogszabályzóval is. Szeretem az egész tested. Az izmos bicepszeid, mellkasod és hasad. Egyszerűen megőrülök a V vonaladért!
Szeretem a nevetésed, szeretem az angyali hangod, a dalokat, amiket írsz. Imádlak gitárral a kezedben látni. Tudod mit? Még a horkolásodba is szerelmes vagyok!
De nem ezekért szeretlek igazán. Magadért szeretlek.
Mert mit ér a nevetésed a boldogságod nélkül? Mit ér a szemed a lelked fénye nélkül? Mit érnek a dalaid az érzelmeid nélkül? És mit érek én nélküled? Semmit. Te vagy az én mindenem. Az angyalom. Tökéletes vagy.
Tökéletes az, ahogy szeretni tudsz. Az odaadás, amivel bármit megtennél a számodra fontosakért. Az önzetlenséged szinte példátlan.
Tökéletesek az apró kis dolgaid. Ahogy szereted a hasad, a humorod, hogy félsz a vihartól, utálsz egyedül aludni, a fura szokásaid, hogy az ágy bal oldalán alszol, csak bebújós pulcsikat hordasz, az az imádat, amivel a Nandost körülveszed...
Tökéletes benned az, hogy senkit nem ítélsz el senkit. Mindenkinek adsz egy második esélyt, és a bajba jutottak nálad mindig segítséget találnak. Az emberekbe vetett hited határtalan. Bárcsak megvédhetnélek a csalódásoktól.
Imádom a pozitívságod. Hogy mindig mosolyogsz, és semmi nem tudja megölni a boldogságod. Egyszerűen szeretlek az egész szívemmel.
Téged nem a hibáid tesznek azzá, hanem azok hiánya. Hát hogy nem látod? Miért van egy olyan csodálatos embernek, mint te önbizalomhiánya? Szeretnék veled maradni az örökkévalóság végéig, és minden nap elmondani milyen elbűvölő is vagy. Szeretnélek elvenni. Szeretnék egy közös házat. Gyerekeket. Talán egy kutyát is. Mit szólsz Ni? Szeretnéd velem letölteni az életed hátralévő részét? Szeretnéd? Mert én nagyon!"
Akkor mi történt velünk? Miért hagytál el? Bárcsak tudnám a választ...
Az idő ezután összemosódott. Emlékszem boldog pillanatokra, amiket együtt töltöttünk, veszekedésekre, az új albumunk megjelenésére, pár fellépésre, de ezek a képek már nem élesek a fejemben. Amire tisztán emlékszem, az 2015. Február 7. A banda hivatalos feloszlása.
Akkor mi történt velünk? Miért hagytál el? Bárcsak tudnám a választ...
Az idő ezután összemosódott. Emlékszem boldog pillanatokra, amiket együtt töltöttünk, veszekedésekre, az új albumunk megjelenésére, pár fellépésre, de ezek a képek már nem élesek a fejemben. Amire tisztán emlékszem, az 2015. Február 7. A banda hivatalos feloszlása.
Már hetek óta meg volt beszélve, egyszerűen nem akartuk már többé ezt csinálni. Egy álomnak indult, de rémálomba torkollt. A média nyomása, a rajongók követelése, a Vezetőség parancsai, a megfelelési kényszer, a stressz, egyszerűen túl sok lett. Pihenni akartunk végre.
Egy rádióműsorban jelentettük be. Hatalmas port kavart. Minden újság, TV csatorna, közösségi oldal a leghíresebb banda feloszlását kiáltozta. Lányok millióinak szakadt meg a szíve. Sírva kérleltek, hogy álljunk újra össze, de mi sohase tettük. Ami rég volt, az vissza nem hozható...
Emlékszem 7-én este boldogan aludtam el a karjaidban. Nyugodt voltál. Akkor mi történt?
Másnap reggel csak annyit láttam, hogy hiányzik a szobából a bőröndöd és épp ülsz be a kocsiba. Kirohantam hozzád, te pedig elmosolyodtál. Üveges mosoly volt, egy olyan maszk, amit már hónapok óta viseltél és csak ritkán tudtam áttörni. A megtört ember mosolya volt az.
"Ne aggódj, egy óra és hazaérek."
Egy rádióműsorban jelentettük be. Hatalmas port kavart. Minden újság, TV csatorna, közösségi oldal a leghíresebb banda feloszlását kiáltozta. Lányok millióinak szakadt meg a szíve. Sírva kérleltek, hogy álljunk újra össze, de mi sohase tettük. Ami rég volt, az vissza nem hozható...
Emlékszem 7-én este boldogan aludtam el a karjaidban. Nyugodt voltál. Akkor mi történt?
Másnap reggel csak annyit láttam, hogy hiányzik a szobából a bőröndöd és épp ülsz be a kocsiba. Kirohantam hozzád, te pedig elmosolyodtál. Üveges mosoly volt, egy olyan maszk, amit már hónapok óta viseltél és csak ritkán tudtam áttörni. A megtört ember mosolya volt az.
"Ne aggódj, egy óra és hazaérek."
Miért nem vettem észre? Tudnom kellett volna, hogy hazudsz. Meg kellett volna állítanom téged. Elszöktél előlem és én nem tudom miért. Még csak búcsúcsókot sem kaptam. Tudni akarom miért. Mit csináltam rosszul? Mindent megtettem volna érted, azt hittem te is értem. Mi változott? Ölni tudnék a válaszért...
Túl sok a kérdés, de valószínűleg már sosem kapok rájuk választ.
Ezután már nem tudtam mit kezdeni az életemmel Éldegéltem mindenfele, világot láttam. Bejártam Európa minden egyes országát, Amerika minden államát, az összes kontinenst körbe utaztam, de egyedül. Nélküled egy senki voltam, vagyok.
Túl sok a kérdés, de valószínűleg már sosem kapok rájuk választ.
Ezután már nem tudtam mit kezdeni az életemmel Éldegéltem mindenfele, világot láttam. Bejártam Európa minden egyes országát, Amerika minden államát, az összes kontinenst körbe utaztam, de egyedül. Nélküled egy senki voltam, vagyok.
Már csak egyszer láttalak. Harry és Louis esküvőjén. Évek óta nem csodálhattam az arcodat, nem nézhettem a szemedbe, nem ölelhettelek át és nem csókolhattalak meg. Kínszenvedés az élet nélküled.
Amikor megláttál, elmosolyodtál. Igazi, szívből jövő mosoly volt, olyan, ami még a legfagyosabb éjszakán is fel tud melegíteni. A szemed bocsánatért esedezett, én pedig a karjaidba omlottam. Olyan hévvel csókoltál, mint még soha. Hiányoztam neked. Mélyen a szemembe néztél és azt suttogtad "Szeretlek".
Megint csak hazudtál? De miért? Nem értelek...
A lagziról hamar elszöktünk egy csendes kis hotelszobába, hogy betöltsük az egymás hiánya okozta űrt. Szerettem volna ott maradni a karjaidban fáradtan, izzadtan, boldogan. Nem kérdeztem semmit. Azt hittem mellettem maradsz. Azt hittem reggel elmondod miért mentél el. Elmeséled mik történtek veled és azt hittem megkéred a kezem.
Miért volt még mindig hitem? Beleestem a remény csapdájába, ami azóta sem enged.
Megint csak hazudtál? De miért? Nem értelek...
A lagziról hamar elszöktünk egy csendes kis hotelszobába, hogy betöltsük az egymás hiánya okozta űrt. Szerettem volna ott maradni a karjaidban fáradtan, izzadtan, boldogan. Nem kérdeztem semmit. Azt hittem mellettem maradsz. Azt hittem reggel elmondod miért mentél el. Elmeséled mik történtek veled és azt hittem megkéred a kezem.
Miért volt még mindig hitem? Beleestem a remény csapdájába, ami azóta sem enged.
Még mindig reménykedem, hogy ez a levél célba ér. Reménykedem, hogy megmozdít benned valamit és eljössz hozzám. És reménykedem, hogy még a halálom előtt ideérsz...
Összetörtem miután másnap reggel csak a hűlt helyedet találtam az ágyban. Órákon át csak sírtam. A szívem szakadt, mert éreztem, talán soha többé nem látlak. És lám, igazam lett.
Két napot maradtam még a szállóban. Összeomlottam. Nem láttam többé a világosságot. Egy senki voltam. Alig tudtam magamat összekaparni.
Mindenekelőtt válaszokat akartam. Elmentem a szülővárosodba Geoffék olyan örömmel fogadtak! De ők sem láttak már téged évek óta... Az odautazásom hiábavalónak tűnt. Mígnem találkoztam egy lánnyal.
Bárcsak mondhatnám, hogy beleszerettem Hollyba, hogy nem hiányoztál többé, nem gondoltam rád és nem sírtam utánad. De nem így volt.
Holly a legnagyszerűbb ember volt, akit valaha is ismertem. Gyönyörű vörös haja, zöld szeme és élénk szeplői voltak. Angyali kinézete volt. És a látszat kivételesen nem csalt. Segített nekem. Erőt adott, hogy felállhassak. Letörölte a könnyeim és gyenge mosolyt csalt az arcomra. Ő lett a legjobb barátom. De sosem szerettem őt, mint nőt.
Elkezdtünk randizni és egy évre rá elvettem. Szeretném, ha tudnád, hogy bármilyen meglepő, de sosem feküdtem le vele. És ő nem csinált semmit, hogy ezt megváltoztassa. Elmentünk egy nászútra, de semmi nem történt. Tudnod kell, hogy csak téged szerettelek egész életemben és csak veled voltam együtt. A tied vagyok testemben, lelkemben.
Holly majd' tíz év után nyílt meg nekem. Elmesélte a történetét. Nővér volt mindig is, halála napjáig bejárt a kórházba a betegekhez reményt adni.
Húsz éves is alig volt, amikor beleszeretett az egyik betegébe. A férfi rákos volt. Három szerelemmel teli évet éltek együtt, de a betegség szép lassan legyőzte Holly egyetlen szerelmét.
Értsd meg, amikor eltemette Johnt, mellé rejtette a földbe minden szerelmét. Ő sem volt belém szerelmes, a szíve el volt ásva.
De ettől még a legédesebb asszony volt a földön. Valamit mindig csinált a kezeivel. Hímzett, varrt, csomózott, festett, ó milyen gyönyörűen tudott festeni, vagy mindent megigazított. Nem volt az a fajta, aki mindenbe belekötött, hogy az ott nincs jó helyen, csak egyszerűen nem tudott nyugton ülni. Olyan megnyugtató volt nézni, ahogy sürög, forog.
A legmegértőbb ember volt. Mindig ott volt, ha valakinek segítségre volt szüksége. Nyugodt teremtés volt, aki állandóan mosolygott.
Azokon a napokon, amikor nehezebb volt, mert az emlékeim nem hagytak nyugodni és fel sem tudtam kelni az ágyból a zokogástól, mindig velem volt. Megértett engem, és sosem ítélt el, azért mert egy fiút szeretek. Nem hinném, hogy valaha is elítélt valakit.
Elkísért Harry, majd Louis temetésére is. Te miért nem jöttél el? Talán már őket sem szeretted eléggé?
Miután Harry meghalt autóbalesetben, Louis annyira legyengült a gyásztól, hogy pontosan egy hónapra rá követte szerelmét. Hát nem csodálatos az ő szerelmük? Tinédzser koruktól fogva halálukig kézen fogva járták az élet rögös útjait. Úgy irigyeltem őket.
Összetörtem miután másnap reggel csak a hűlt helyedet találtam az ágyban. Órákon át csak sírtam. A szívem szakadt, mert éreztem, talán soha többé nem látlak. És lám, igazam lett.
Két napot maradtam még a szállóban. Összeomlottam. Nem láttam többé a világosságot. Egy senki voltam. Alig tudtam magamat összekaparni.
Mindenekelőtt válaszokat akartam. Elmentem a szülővárosodba Geoffék olyan örömmel fogadtak! De ők sem láttak már téged évek óta... Az odautazásom hiábavalónak tűnt. Mígnem találkoztam egy lánnyal.
Bárcsak mondhatnám, hogy beleszerettem Hollyba, hogy nem hiányoztál többé, nem gondoltam rád és nem sírtam utánad. De nem így volt.
Holly a legnagyszerűbb ember volt, akit valaha is ismertem. Gyönyörű vörös haja, zöld szeme és élénk szeplői voltak. Angyali kinézete volt. És a látszat kivételesen nem csalt. Segített nekem. Erőt adott, hogy felállhassak. Letörölte a könnyeim és gyenge mosolyt csalt az arcomra. Ő lett a legjobb barátom. De sosem szerettem őt, mint nőt.
Elkezdtünk randizni és egy évre rá elvettem. Szeretném, ha tudnád, hogy bármilyen meglepő, de sosem feküdtem le vele. És ő nem csinált semmit, hogy ezt megváltoztassa. Elmentünk egy nászútra, de semmi nem történt. Tudnod kell, hogy csak téged szerettelek egész életemben és csak veled voltam együtt. A tied vagyok testemben, lelkemben.
Holly majd' tíz év után nyílt meg nekem. Elmesélte a történetét. Nővér volt mindig is, halála napjáig bejárt a kórházba a betegekhez reményt adni.
Húsz éves is alig volt, amikor beleszeretett az egyik betegébe. A férfi rákos volt. Három szerelemmel teli évet éltek együtt, de a betegség szép lassan legyőzte Holly egyetlen szerelmét.
Értsd meg, amikor eltemette Johnt, mellé rejtette a földbe minden szerelmét. Ő sem volt belém szerelmes, a szíve el volt ásva.
De ettől még a legédesebb asszony volt a földön. Valamit mindig csinált a kezeivel. Hímzett, varrt, csomózott, festett, ó milyen gyönyörűen tudott festeni, vagy mindent megigazított. Nem volt az a fajta, aki mindenbe belekötött, hogy az ott nincs jó helyen, csak egyszerűen nem tudott nyugton ülni. Olyan megnyugtató volt nézni, ahogy sürög, forog.
A legmegértőbb ember volt. Mindig ott volt, ha valakinek segítségre volt szüksége. Nyugodt teremtés volt, aki állandóan mosolygott.
Azokon a napokon, amikor nehezebb volt, mert az emlékeim nem hagytak nyugodni és fel sem tudtam kelni az ágyból a zokogástól, mindig velem volt. Megértett engem, és sosem ítélt el, azért mert egy fiút szeretek. Nem hinném, hogy valaha is elítélt valakit.
Elkísért Harry, majd Louis temetésére is. Te miért nem jöttél el? Talán már őket sem szeretted eléggé?
Miután Harry meghalt autóbalesetben, Louis annyira legyengült a gyásztól, hogy pontosan egy hónapra rá követte szerelmét. Hát nem csodálatos az ő szerelmük? Tinédzser koruktól fogva halálukig kézen fogva járták az élet rögös útjait. Úgy irigyeltem őket.
Holly nyolc éve halt meg. Örülök neki, mert odaát biztosan együtt van Johnnal…
Én pedig újra elvesztem. Több mint 25 év baráti házasság után újra egyedül voltam. Nem volt, aki vigyázott rám, nem kellett senkinek biztonságot nyújtanom és senkinek nem volt szüksége rám. Az összes rutinom eltűnt. Nem néztem már senkivel este öttől a bugyuta szappanoperát, nem volt kivel ennem, megvitatni a híradóban látottakat, beszélgetni, énekelni és a ritka nevetés is eltűnt az életemből.
Holly nem tudta begyógyítani a szívem sebeit, de segített enyhíteni. Olyan volt nekem, mint egy húg. Bármikor megölelhettem, sírhattam neki, mesélhettem neki Rólad. És újra csak az üresség maradt nekem.
És tudod ki bukkant fel hirtelen az életemben? Zayn.
Holly nem tudta begyógyítani a szívem sebeit, de segített enyhíteni. Olyan volt nekem, mint egy húg. Bármikor megölelhettem, sírhattam neki, mesélhettem neki Rólad. És újra csak az üresség maradt nekem.
És tudod ki bukkant fel hirtelen az életemben? Zayn.
Kihúzott a gödörből és még az átkozott öregek otthonába is bejárt rendszeresen látogatni engem, ahova Theoék bezártak. Nem vagyok rájuk dühös, megértem őket. Már nem tudok egyedül élni, és nem igazán vagyok egy jó társaság nekik. Általában csak csendben ülök és gondolkodom. Legtöbbször Rólad.
Minden pénteken bejött. Felpezsdítette az unalmas életem. Az elején még Perrie is látogatott, de végül neki elfogyott az ereje és már három éve várja Zaynt a mennyben. Már több mint 80 évesek vagyunk, megszokhattuk volna a gyászt. De nem olyan könnyű...
Greg már rég meghalt és Theonak unokái vannak. Imádnivaló kisgyerekek. Régen szerettem a babákat, de mára már csak arra emlékeztet, hogy nekem sosem voltak.
Több, mint egy hete kórházba kerültem a harmadik szívrohamom miatt, mint már említettem. Innen még abba az átkozott öregek otthonába is szívesebben mennék. Halálszaga van mindennek, érzem, hogy nemsokára itt a végem. Zayn tudja merre vagy. Azt mondta néha beszéltek. Meg fogom kérni, hogy juttassa el neked ezt a levelet. Remélem, eljut hozzád.
The One That Got Away
Nem tudom, mit írhatnék még. Mindent elmondtam neked. Az emlékekből kifogytam és nem találok több szót arra, hogy leírjam, mennyire szeretlek. A könnyeim már csak hullanak és hullanak. Hiányzol.
Olyan fura, egy nagyon régi szám megy a fejemben. Nem is tudom honnan jutott eszembe. Emlékszel még rá? Rád emlékeztet... Igazából minden rád emlékeztet, ami körülöttem történik, de ez úgy igazán. Bárcsak láthatnálak még egyszer, hogy elénekelhessem neked.
Örökké szeretni foglak,
Niall
Öreg kezét szorítottam, miközben a levelet újraolvastam. Több százszor megtettem már, minden szavát kívülről tudom, a szívembe égtek szinte első olvasásra. De mégis, az aranyos betűk, amiket kanyarított néhol helyen remegtek a könnyeink áztatta hullámos papíron, és ezzel bűntetem magam.
Nem volt jogom elhagyni. Összetörtem, mert azt hittem ez lesz neki a legjobb. Azt hittem, nélkülem boldogabb lesz, beleszeret egy Hollyhoz hasonló lányba, aki viszont szereti és megkapja a megérdemelt tökéletes életét. Ha elhittem volna, hogy mennyit jelentek neki, ha az esküvőn, miután megadtam neki magam nem futottam volna el, ha hallgattam volna Zaynre...
Túl sok a 'ha'. Nincs mi lett volna. Így történt, bármennyire is szeretném kijavítani a hibáim, nem tudom.
Azt kérte ne ostorozzam magam. De hogy ne gyűlöljem magam? Miattam kellett szomorúan leélnie a világ legcsodásabb teremtményének az életét. Mindent elrontottam, mert szánalmasan hagytam, hogy belém szeressen. Lerántottam egy mély gödörbe és reméltem, hogy a búcsú nélküli távozásomból létrát csinál magának. De nem így lett, kapott egy fúrót, és még lejjebb ásta magát a szomorúságban.
Talán sosem volt olyan elkeseredett, mint én, de akkor is én vagyok a világ legpatkányabb embere. Elmenekültem előle, bár jó szándék vezérelt mégis mindent elrontottam és vissza se néztem rá. Hallottam, hogy megnősült és már a legjobb barátaim temetésére se mentem el. Talán jól tettem. Jobb, hogy nem látta a szétszabdalt csuklóm, a könnyeket a szememben, a megtört tartásom és a lelketlenségem.
Amint megkaptam a levelét siettem ide. Beléptem az ajtón, és ha tudna járni a nyakamba vetette volna magát. Hogy érdemeltem ki egy ilyen tiszta szívű férfit? Azonnal megbocsátott nekem mindent, nem tétovázott. Olyan, mint egy angyal. A legtökéletesebb angyal, aki leesett a földre, eltörte a szárnyát és a sátán lenn tartotta a mennyből a szerelmével. Mert az vagyok számára. Én vagyok az ördög, aki tönkretette őt. Megrontottam és csak a saját érdekeimmel foglalkoztam. Ahelyett, hogy bekötöttem volna a sebét csak savat öntöttem bele.
Újra és újra olvasom a levelét, hogy lássam a könnyei által megkeményedett hullámokat a papíron. Újra és újra belehalok egy kicsit a fájdalomba a tudattól, hogy én tehetek róla. Újra és újra boldogságot kívánok neki, de nem tudom, hogy teljesülhetne ez.
Holnap reggel lesz egy műtétje. Új szívet kap. A korára tekintve ez egy kockázatos beavatkozás lesz. Csak 50% esélye van a túlélésre. De nélküle még kevesebb. Bizakodik, most, hogy végre visszakapott Isten nem választ el minket egymástól. De én nem merek. A remény már rég elhagyott.
- Min gondolkozol szerelmem? - hallottam a fáradt hangot mellőlem.
- Semmin édesem. Hogy aludtál?
- Nem a legjobban. Mindenféle hülye álmom volt. Krumplik támadtak.
- Remélem visszatámadtál - nevettem fel.
- A-a. Jöttél és megmentettél - simított végig a vállamon - sosem fogod hagyni, hogy bajom essen. Te vagy az én őrangyalom, nélküled semmi sem vagyok.
Hirtelen lepték el a szemeim a könnyek. Állandóan azt hangoztatja, hogy mennyire szeret. Pedig mindig csak bántom. Önzetlenül mindent megtesz értem és észre sem veszi milyen tökéletes...
- Na, gyere ide! - mutatott le maga mellé az ágyba.
A mellkasomra húztam a fejét és így pihentünk.
- Olyan megnyugtató a szívverésed egyenletessége - hirtelen beleharapott a nyakamba és visszaszorította a fülét a szívemre - de ez még jobban tetszik!
- Olyan őrült vagy! - nevettem.
- Több mint 80 évesek vagyunk, de ez még mindig működik...
- Mindegy milyen idősek vagyunk, mindig szeretni foglak.
A maradék két óránkat csevegéssel töltöttük. Könnyed témákon ugráltunk ide-oda, ahogy az elmúlt napokban. Két hete érkeztem és az első három napban szinte mindent megbeszéltünk a múlttal kapcsolatban. Sosem fogom neki elmondani mennyire szörnyű volt a depresszióm igazából, még csak az kéne, hogy nyaka tekert módon magát hibáztassa.
Pontosan 10:00-kor egy nővér jött be a szobába. Feltett egy altató maszkot az egyetlen szerelmemre és adott még öt perc búcsúidőt mielőtt a kábító levegő hatni kezdett.
- Nagyon, nagyon szeretlek. Nem lesz semmi baj, ki fogok jönni onnan!
- Persze ho-hogy ki fogsz jönni - csuklott el a hangom - a műszív tökéletesen fog működni. Egészségesen fogunk bemenni abba az 'átkozott otthonba' és a többi öreg között boldog kapcsolatunk lesz. Minden nap meg foglak csókolni reggel és este, az egész napunkat együtt fogjuk tölteni, annyira, hogy rám fogsz unni - mosolyodtam el - éjszaka pedig hozzám bújhatsz és nyugodt lesz az álmod. Nem lesz semmi baj!
- Szeretl...
Nem tudta végigmondani, a szemei lecsukódtak, a nővér pedig kitolta a kórterme ajtaján. Mellette sétálva fogtam a kezét és bár már semmit nem érzékelt a külvilágból, utoljára belesuttogtam a fülébe a világ leghatalmasabb szavát.
- Szeretlek.
Betolták a szobába, ahol műteni fogják, és ahogy becsukódott az ajtó az ágy után, átfutott az agyamon a gondolat "talán sosem látom többet". De bizakodnom kell, ő is ezt teszi az álmai mélyén.
Már egy órája ültem egy kényelmetlen széken a szoba előtt, amikor rossz érzésem támadt. Egy hirtelen szúrást éreztem a szívemnél és orvosok kezdtek rohangálni a terembe. Mindenki kiáltozott, az őrületben nem vették észre az oldalra csukló fejem. Minden elsötétült és az utolsó, amit éreztem az ütés, ahogy lezuhantam a padlóra.
Nem tudom mi történt. Újra huszonévesnek érzem magam. A kezem fiatal. A folyosón lógó tükör a régi arcomat mutatja. Nincsenek ráncok, sebek. Nem látom az aggodalmat a szemeimbe. Így néztem ki mielőtt először elhagytam Niallt. Körülöttem továbbra is orvosok rohangálnak, defibrillátorért kiáltanak és hallom, ahogy feltekerik rajta az energiát. Közelebb sétálok, senki nem vesz rólam tudomást. Látom egy ágyon feküdni a szerelmem élettelen testét. De ott áll Ő mellette. Fiatalként. Rám mosolyog, és felém nyújtja a kezét. Mellésétálva összekulcsolom az ujjainkat és csendben nézzük az orvosok tehetetlen harcát az életéért. Nem értik, hogy nekünk így jó. Teljes béke száll meg amikor feladják. Letakarják egy fehér vászonnal Niall öreg testét. Egymásra nézünk és miközben ajkaimat az övére szorítom zenét hallok. Mindent belep a földöntúli fény és egy nagy kapu magasodik előttünk. Biztatólag megszorítja a kezem és elindulunk. Nem tudjuk hová megyünk, de együtt vagyunk, és csak ez számít. Az összes fájdalmunk eltűnik a veszekedések eltörlődnek.
- Szeretlek.
- Szeretlek.
És megtesszük az első lépést az ismeretlenbe...
Minden pénteken bejött. Felpezsdítette az unalmas életem. Az elején még Perrie is látogatott, de végül neki elfogyott az ereje és már három éve várja Zaynt a mennyben. Már több mint 80 évesek vagyunk, megszokhattuk volna a gyászt. De nem olyan könnyű...
Greg már rég meghalt és Theonak unokái vannak. Imádnivaló kisgyerekek. Régen szerettem a babákat, de mára már csak arra emlékeztet, hogy nekem sosem voltak.
Több, mint egy hete kórházba kerültem a harmadik szívrohamom miatt, mint már említettem. Innen még abba az átkozott öregek otthonába is szívesebben mennék. Halálszaga van mindennek, érzem, hogy nemsokára itt a végem. Zayn tudja merre vagy. Azt mondta néha beszéltek. Meg fogom kérni, hogy juttassa el neked ezt a levelet. Remélem, eljut hozzád.
The One That Got Away
Nem tudom, mit írhatnék még. Mindent elmondtam neked. Az emlékekből kifogytam és nem találok több szót arra, hogy leírjam, mennyire szeretlek. A könnyeim már csak hullanak és hullanak. Hiányzol.
Olyan fura, egy nagyon régi szám megy a fejemben. Nem is tudom honnan jutott eszembe. Emlékszel még rá? Rád emlékeztet... Igazából minden rád emlékeztet, ami körülöttem történik, de ez úgy igazán. Bárcsak láthatnálak még egyszer, hogy elénekelhessem neked.
In another life
I would be your boy
We keep all our promises
Be us against the world
In another life
I would make you stay
So I don't have to say
You were the one that got away
Niall
Öreg kezét szorítottam, miközben a levelet újraolvastam. Több százszor megtettem már, minden szavát kívülről tudom, a szívembe égtek szinte első olvasásra. De mégis, az aranyos betűk, amiket kanyarított néhol helyen remegtek a könnyeink áztatta hullámos papíron, és ezzel bűntetem magam.
Nem volt jogom elhagyni. Összetörtem, mert azt hittem ez lesz neki a legjobb. Azt hittem, nélkülem boldogabb lesz, beleszeret egy Hollyhoz hasonló lányba, aki viszont szereti és megkapja a megérdemelt tökéletes életét. Ha elhittem volna, hogy mennyit jelentek neki, ha az esküvőn, miután megadtam neki magam nem futottam volna el, ha hallgattam volna Zaynre...
Túl sok a 'ha'. Nincs mi lett volna. Így történt, bármennyire is szeretném kijavítani a hibáim, nem tudom.
Azt kérte ne ostorozzam magam. De hogy ne gyűlöljem magam? Miattam kellett szomorúan leélnie a világ legcsodásabb teremtményének az életét. Mindent elrontottam, mert szánalmasan hagytam, hogy belém szeressen. Lerántottam egy mély gödörbe és reméltem, hogy a búcsú nélküli távozásomból létrát csinál magának. De nem így lett, kapott egy fúrót, és még lejjebb ásta magát a szomorúságban.
Talán sosem volt olyan elkeseredett, mint én, de akkor is én vagyok a világ legpatkányabb embere. Elmenekültem előle, bár jó szándék vezérelt mégis mindent elrontottam és vissza se néztem rá. Hallottam, hogy megnősült és már a legjobb barátaim temetésére se mentem el. Talán jól tettem. Jobb, hogy nem látta a szétszabdalt csuklóm, a könnyeket a szememben, a megtört tartásom és a lelketlenségem.
Amint megkaptam a levelét siettem ide. Beléptem az ajtón, és ha tudna járni a nyakamba vetette volna magát. Hogy érdemeltem ki egy ilyen tiszta szívű férfit? Azonnal megbocsátott nekem mindent, nem tétovázott. Olyan, mint egy angyal. A legtökéletesebb angyal, aki leesett a földre, eltörte a szárnyát és a sátán lenn tartotta a mennyből a szerelmével. Mert az vagyok számára. Én vagyok az ördög, aki tönkretette őt. Megrontottam és csak a saját érdekeimmel foglalkoztam. Ahelyett, hogy bekötöttem volna a sebét csak savat öntöttem bele.
Újra és újra olvasom a levelét, hogy lássam a könnyei által megkeményedett hullámokat a papíron. Újra és újra belehalok egy kicsit a fájdalomba a tudattól, hogy én tehetek róla. Újra és újra boldogságot kívánok neki, de nem tudom, hogy teljesülhetne ez.
Holnap reggel lesz egy műtétje. Új szívet kap. A korára tekintve ez egy kockázatos beavatkozás lesz. Csak 50% esélye van a túlélésre. De nélküle még kevesebb. Bizakodik, most, hogy végre visszakapott Isten nem választ el minket egymástól. De én nem merek. A remény már rég elhagyott.
- Min gondolkozol szerelmem? - hallottam a fáradt hangot mellőlem.
- Semmin édesem. Hogy aludtál?
- Nem a legjobban. Mindenféle hülye álmom volt. Krumplik támadtak.
- Remélem visszatámadtál - nevettem fel.
- A-a. Jöttél és megmentettél - simított végig a vállamon - sosem fogod hagyni, hogy bajom essen. Te vagy az én őrangyalom, nélküled semmi sem vagyok.
Hirtelen lepték el a szemeim a könnyek. Állandóan azt hangoztatja, hogy mennyire szeret. Pedig mindig csak bántom. Önzetlenül mindent megtesz értem és észre sem veszi milyen tökéletes...
- Na, gyere ide! - mutatott le maga mellé az ágyba.
A mellkasomra húztam a fejét és így pihentünk.
- Olyan megnyugtató a szívverésed egyenletessége - hirtelen beleharapott a nyakamba és visszaszorította a fülét a szívemre - de ez még jobban tetszik!
- Olyan őrült vagy! - nevettem.
- Több mint 80 évesek vagyunk, de ez még mindig működik...
- Mindegy milyen idősek vagyunk, mindig szeretni foglak.
A maradék két óránkat csevegéssel töltöttük. Könnyed témákon ugráltunk ide-oda, ahogy az elmúlt napokban. Két hete érkeztem és az első három napban szinte mindent megbeszéltünk a múlttal kapcsolatban. Sosem fogom neki elmondani mennyire szörnyű volt a depresszióm igazából, még csak az kéne, hogy nyaka tekert módon magát hibáztassa.
Pontosan 10:00-kor egy nővér jött be a szobába. Feltett egy altató maszkot az egyetlen szerelmemre és adott még öt perc búcsúidőt mielőtt a kábító levegő hatni kezdett.
- Nagyon, nagyon szeretlek. Nem lesz semmi baj, ki fogok jönni onnan!
- Persze ho-hogy ki fogsz jönni - csuklott el a hangom - a műszív tökéletesen fog működni. Egészségesen fogunk bemenni abba az 'átkozott otthonba' és a többi öreg között boldog kapcsolatunk lesz. Minden nap meg foglak csókolni reggel és este, az egész napunkat együtt fogjuk tölteni, annyira, hogy rám fogsz unni - mosolyodtam el - éjszaka pedig hozzám bújhatsz és nyugodt lesz az álmod. Nem lesz semmi baj!
- Szeretl...
Nem tudta végigmondani, a szemei lecsukódtak, a nővér pedig kitolta a kórterme ajtaján. Mellette sétálva fogtam a kezét és bár már semmit nem érzékelt a külvilágból, utoljára belesuttogtam a fülébe a világ leghatalmasabb szavát.
- Szeretlek.
Betolták a szobába, ahol műteni fogják, és ahogy becsukódott az ajtó az ágy után, átfutott az agyamon a gondolat "talán sosem látom többet". De bizakodnom kell, ő is ezt teszi az álmai mélyén.
Már egy órája ültem egy kényelmetlen széken a szoba előtt, amikor rossz érzésem támadt. Egy hirtelen szúrást éreztem a szívemnél és orvosok kezdtek rohangálni a terembe. Mindenki kiáltozott, az őrületben nem vették észre az oldalra csukló fejem. Minden elsötétült és az utolsó, amit éreztem az ütés, ahogy lezuhantam a padlóra.
Nem tudom mi történt. Újra huszonévesnek érzem magam. A kezem fiatal. A folyosón lógó tükör a régi arcomat mutatja. Nincsenek ráncok, sebek. Nem látom az aggodalmat a szemeimbe. Így néztem ki mielőtt először elhagytam Niallt. Körülöttem továbbra is orvosok rohangálnak, defibrillátorért kiáltanak és hallom, ahogy feltekerik rajta az energiát. Közelebb sétálok, senki nem vesz rólam tudomást. Látom egy ágyon feküdni a szerelmem élettelen testét. De ott áll Ő mellette. Fiatalként. Rám mosolyog, és felém nyújtja a kezét. Mellésétálva összekulcsolom az ujjainkat és csendben nézzük az orvosok tehetetlen harcát az életéért. Nem értik, hogy nekünk így jó. Teljes béke száll meg amikor feladják. Letakarják egy fehér vászonnal Niall öreg testét. Egymásra nézünk és miközben ajkaimat az övére szorítom zenét hallok. Mindent belep a földöntúli fény és egy nagy kapu magasodik előttünk. Biztatólag megszorítja a kezem és elindulunk. Nem tudjuk hová megyünk, de együtt vagyunk, és csak ez számít. Az összes fájdalmunk eltűnik a veszekedések eltörlődnek.
- Szeretlek.
- Szeretlek.
És megtesszük az első lépést az ismeretlenbe...
